Testvériskolai kapcsolataink keretében a nyáron két-két diákunk tölthetett el egy-egy hónapot Angliában, Németországban és Olaszországban. Kovács Lóránt és Marsai Ádám beszámolója itt olvasható.

A nyár elején három hetet töltöttem egy osztálytársammal Londonban, egy ottani bencés iskolában, a két gimnázium közötti alakulófélben levő tesvériskolai kapcsolat úttörőjeként.

Az egész történet április végén kezdődött, amikor kikerült az iskola faliújságára a pályázati felhívás, miszerint a pályázat két nyertese közel három hetet tölthet Angliában rögtön a nyár elején. Jelentkezéskor egy-két űrlapot kellett kitöltenünk. Május közepén egy csütörtöki este váratlanul, irányítástechnika szakkörről felfelé menet behívtak az igazgatói irodába, mondván: interjú lesz. Az előrehozott emelt kémia érettségim délelőtti írásbelije után azt sem tudtam, hogy miről van szó. Benyitván az irodába négy mosolygó bencés fogadott és kínált helyet a kör alakú asztalkánál. Titusz, Henrik, Konrád és Albin atyával angolul társalogtunk 8-10 percet, és mehettem is a magam dolgaim után. Esti imánál tudtam meg az örvendetes hírt, hogy én is utazhatok Angliába.

A Te Deum utáni első kedden utaztunk el itthonról és délelőtt 11 óra felé már Londonban, az iskolában, illetve a szálláson voltunk. Az iskolában körbevezettek bennünket, ám kék pannonhalmi gimnáziumos egyenpólót viselvén már az első nap sanda szemmel néztek ránk az egyenruhás diákok, úgyhogy aznap nem is vettünk rész a tanításon.

A szállásunk egy metodista ifjúsági szállóban volt, mert az apátság vendégszobái tele voltak. Egy háromemeletes épület volt, amelyben 20-30-an laktunk. Volt zambiai, kolumbiai, francia, olasz, török, iráni, azerbajdzsáni, szlovák, cseh, koreai és angol lakótársunk is. A szálláson velünk lakó huszonéves, zömében munkavállaló társaság nagyon kommunikatív volt. Az egyik török sráccal beszélgettem a két ország közös történetéről, ő tudta, hogy Szulejmán Szigetvár mellett van eltemetve. Én próbálkoztam neki Rodostót magyarázni, de csak miután megtaláltam a török nevét a településnek, azután esett le neki a dolog. Elmeséltem a huszadik század eleji történelmünket, hogy az ország háromszor ekkora volt. Ez újabb közös pont volt, hiszen Törökország is nagyobb volt a mainál, és elmesélte a kaukázusi konfliktust. Faggatott az Ikarusról is, mert, mint mondta, náluk nagyon sok ilyen busz van, főleg Isztambulban.

Öt percnyire laktunk az iskolától, amely London külvárosában, Ealingben található, ahol a híres BBC stúdió is van, félórányi metrózásra a belvárostól. Az iskolában több mint 600 diák tanul, ezek közül száz a velünk egyidős. Az iskola fiúgimnázium, csak az utolsó, velünk egyidős évfolyamon tanultak lányok is. A diákok 10-15 fős csoportokba vannak beosztva aszerint, hogy mivel szeretnének a középiskola után foglalkozni, és egy ilyen szakos tanár az osztályfőnökük. Minden nap nyolc óránk volt. Délelőtt öt óra, az ebédszünet egy órás, utána van még három tanóra, így a diákok délután négykor mehetnek haza. Mi a menzán ebédeltünk, ahol nem volt nagy a fejadag, ugyanis az angolok vacsorára esznek sokat. A mi gyomrunk nem tudott átállni erre, mert a vacsora sem volt mindig elég, így gyakran előfordult, hogy az iskolában két-háromszor álltunk sorba sűrű magyarázkodások közepette a mi étkezési szokásainkról. Mindig volt valami desszert is, így egyik nap csak a főételből, másik nap a desszertből dupláztunk. A konyhásnénik jóindulatát nehéz volt megnyerni, de eljövetelünkkor kárpótoltuk őket egy rúd gyulai kolbásszal, aminek nagyon örültek!

Az iskolában általunk választott tantárgyak óráit hallgattuk. Én matematika, fizika, kémia, közgazdaságtan, politika órákra jártam, de volt, hogy egy tárgyat két tanár is tanított. A diákok már túl voltak a szokásos, évente háromszor esedékes vizsgáikon, így a tanárok nehezen tudtak velük bánni a negyven perces órákon.

Délutánonként mindig bementünk a városba múzeumot nézni. Láttuk a British Múzeumot a Rosette-i kővel meg az athéni parthenon frízével, megfűszerezve néhány (10-20) múmiával. Voltunk a Science múzeumban, ahol ki volt állítva Stevenson első gőzmozdonyától kezdve az Apolló 11 Hold-modulján keresztül a Formula 1-es versenyautón át hidrogénmeghajtású robogóig minden. A Victoria és Albert múzeum hatalmas gyűjteményében este tízig bóklásztunk a származási helyük szerint rendszerezett szobrok, képek és tárgyak között. Az Imperial War Museumban pedig volt Sherman tanktól V2-es rakétán keresztül sivatagban talált II. világháborús terepjáróig keresztül minden.

Az egyik hétvégénket Bálint atya angol ismerősének, Peternek a meghívására Havantban töltöttük, Portsmouth mellett a tengerparton. Peter jó néhány éve jár Magyarországra, s ennek következtében nagyon jól beszél magyarul, így mikor nála voltunk, mi magyarul tanítottuk, finomítottuk őt, míg ő ezt a mi angolunkkal tette. Elkocsikázgattunk a környéken, megmutatta nekünk az igazi Angliát, a vidéket. A londoni zsúfolt utcák után szokatlan volt a nyugodt, vidéki kisváros.

Az egyik nap természettudományos érdeklődésű diákokhoz csatlakozva a belvárosba mentünk, ahol angol egyetemek mutatták be az érdekesebb kutatási területeiket. Láttunk a 2011-ban a Marsra az ESA (Europan Space Agency) által küldendő kutatórobot prototípusát rodeózni a szobában, mutattak 3D-s, lézerrel készített gleccserképet számítógépmonitoron, tesztelhettük az agyunk reakcióidejét, elmesélték nekünk, hogy hogyan lehet fullerénmolekulába tett nitrogénatom alapegységű szén-tubusból adattarolót készíteni, és többek között megmertek a szemünkön levő könnyréteg vastagságát, amelyről digitális fényképet is kaptunk – mindezt persze angolul (no meg kézzel-lábbal).

Az iskolában a diákok nagyon segítőkészek voltak, de náluk más fogalom a vendégszeretet… Azért volt egy-két srác aki szóba elegyedett velünk, és a beszélgetésekből az derült ki, hogy nem sokat tudnak Magyarországról, és ez sajnos még a tanárokra, sőt a közgazdaságtan tanárra is igaz. Kaptunk ilyen kérdéseket, hogy szomszédosak vagyunk-e Oroszországgal, ami nem olyan rossz kérdés, csak 20 évvel ezelőtti. Azt is mondtuk nekik, hogy latin betűket használunk, és hogy a nyelvünk meg finnugor, és nem orosz és cirill betűs… Ott minden teremben legalább egy számítógép van, amit a tanárok használnak adminisztrációs célokra. Kapcsolódik ehhez egy hangfal és egy projektor, mert a tanárok jó része már diavetítésből tanít. Náluk már megtalálható a nálunk bevezetés alatt álló digitális tábla, amire a tanár egy betét nélküli tollal ír, amit írt azt kicsinyítheti-nagyíthatja, színezheti, elmentheti. Nagyon szokatlan volt nézni, ahogy matekórán a tanár az ábrákat össze-vissza húzogatta, hogy a számítás kiférjen. Az egyik tanár kérdezte, hogy nálunk is van-e ilyen. Mi mondtuk neki a krétát, a rongyot meg a zöld táblát, amire ő magyarázta a saját diákjainak, hogy mi fán terem is az, és hogy ő is így tanult annak idején.

Előzetes nyelvtudásunk mindkettőnek volt, de nekem nyelvtudásban is sokat adott ez a három hetes kinn-tartózkodás, amit az újdonsült nyelvvizsgám is bizonyít.

Jó volt megismerni az angol oktatást, mentalitást, az angol és minden egyéb kultúrát, és azok keveredését.

Összességében nagyon jól éreztük magunkat, jól elfáradtunk, a gimnáziumban és a szálláshelyen is teljesen meg voltak velünk elégedve, úgyhogy remélem, hogy jövőre is kimehet két szerencsés iskolatársunk Ealingbe.

Marsai Ádám beszámolója olaszországi tapasztalatairól

A nyáron július 21. és augusztus 21. között a Pannonhalmi Bencés Gimnázium testvériskolai programjának köszönhetően egy felejthetetlen hónapot töltöttem Montecassino-ban és környékén.