A XIX. Század első fele a nemzeti öntudatra ébredés kora volt Magyarországon. A korban megszületett a politikai nemzet fogalma: eszerint nem elég a kultúra, az etnikum, a nyelv, hanem a történelmi múlt tesz államalakítóvá egy nemzetet. Ezért a nemzetiségeknek meg kellett teremteni a saját történelmüket.

 Az etnikai viszonyok ebben az időben nem voltak még pontosan felmérve, ugyanis először csak az 1850-es népszámlálás adott megközelítő pontosságú adatokat az etnikumokról. Az 1840-es években 8 nagy és 11 kisebb népcsoport volt Magyarországon. Népességszámukat tekintve a szlovákok a harmadik helyen álltak 1,7 millió fővel, ami az összlakosság 13%-a volt. A Felvidéki területeken kívül távolabbi vidékeken is létrejöttek szlovák nyelvszigetek, mint például Békésben, Pest-Buda környékén vagy Nyíregyházán, ami a török utáni benépesítés-benépesedés folyamatának volt az eredménye. A szlovák társadalom zöme földműveléssel és állattartással foglalkozott, de Magyarországi viszonylatban magas volt köztük az iparból, illetve a bányászatból élők száma is. Igen jelentős paraszti háziiparral rendelkeztek; különösen híresek voltak a gyolcsszövőik valamint háztartási és gazdasági eszközöket készítő fafaragóik. Termékeiket vándorkereskedők (vö. drótostót, gyolcsostót) hordták szét, különös megjelenésük hozzátartozott a vásárok képéhez. Gyengén termő, relatív túlnépesedéssel küszködő vidékeikről folyamatosan vándoroltak délre, elsősorban a városok, például Pest irányába. Jellegzetes táplálékukká ebben a korszakban vált a burgonya, kenyerüket rozsból és zabból is sütötték. Az állattartás nagyobb súlya miatt sokkal több tejterméket fogyasztottak, mint a magyarok.

A szlovákok sem tartományi, sem egyházi különállással nem rendelkeztek, hiszen a szlovák egyházközségek éppúgy részei voltak a katolikus illetve az evangélikus egyházszervezetnek, mint a más nyelvű közösségek. A vezetőréteg jelentős része kétnyelvű volt, és próbált a magyar társadalomba betagozódni. A szlovák nyelvű nemesek magyar nemesnek vallották magukat, a felföldi megyék folyamatosan áttértek a magyar hivatali nyelv használatára. A nemesek körében folyamatosan tartott a lassú elmagyarosodás. Az önálló egyházszervezet hiánya miatt a szlovákság más etnikumoknál jobban ki volt téve az iskolákhoz és a templomokhoz kötődő magyarosításnak.

E veszélyt először Jan Kollar ismerte fel 1821-ben. Kollar 1793. július 29.-én Turóc vármegyében, Mosócon született. A pozsonyi evangélikus líceumban tanult, amely később is élen járt a szlovák nemzeti ébredésben. Ez az iskola adott helyet először önálló szlovák tanszéknek. Az új nemzet megszületésében kardinális kérdés volt az nemzeti tudatú és nyelvű értelmiség kimunkálása. Kollar Pozsony után 2 évig a Jénai Egyetemen teológiát és filozófiát tanult. Itt ismerkedett meg a herderi jóslattal, amely szerint a magyarság el fog majd tűnni a környező szláv tengerben. Német utazása során ismerkedett meg Goethével, aki személyes jó barátja lett. Közelről látta a szorbok (nyugati szláv népcsoport) asszimilálódását a környező németségbe, s ez komoly félelmeket ébresztett benne a szlováksággal kapcsolatban.

1819-től a Deák téri evangélikus egyházközség szlovák lelkésze volt. Munkássága nagy részét, csaknem 30 évet, Pesten töltött. Kollar jelentős magyar politikai személyekkel is kapcsolatban állt. Járt például Széchenyi Istvánnál, akitől a szlovák nemzeti igények támogatását kérte. Petőfi Sándort egy éven keresztül tanította, és a konfirmációra is ő készítette fel. A szlovákság ügyének előremozdítása tehát a korban nem járt együtt semmiféle magyarellenességgel. Kollar szerette Pestet, és 1848 őszén, amikor Jellasics csapatai Pest felé közeledtek ő is ott dolgozott a sáncok építésénél. Későbbi szereplésének értékelése azonban meglehetősen vitatott. 1849-ben a bécsi udvarhoz hívták mint szlovákügyi tanácsadót. Lojalitásáért a szabadságharc után tudományosan mindenképp megérdemelt katedrát kapott a bécsi egyetemen. Szlavisztikát és szláv régészetet tanított.

Bécsben indította el a cseh biblikus nyelven íródott Slovenské noviny című folyóiratot, ami 1861-ig működött. Kollar volt a pánszlávizmus egyik elméleti megalapozója. A szlovákok nemzeti céljait ezzel a nagyszláv ideológiával támasztotta alá, amely a hungarus tudatra emlékeztető módon érvelt. Lojális magyarországi állampolgárokként a többnyelvű magyar hazára hivatkozva utasította el a magyarosító törekvéseket, és hangoztatta a nyelvi egyenjogúságot. Már egy 1821-es művében a szláv nemzeti összetartozás szószólójaként a szlovák nemzet elsőbbségét hirdette. A szláv nemzetet 4 törzsre osztotta (orosz, lengyel, csehszlovák, illír). A látásmódja azonban nem hirdetett gyűlöletet a nem szláv népek iránt. A fő műve a Dicsőség lánya (Slávy dcera) epikai, azaz elbeszélő líraiköltemény. A csehszlovák irodalmi nyelv megteremtésén fáradozott, amelynek alapelveit Cítanka című olvasókönyvében fogalmazta meg. A szlovákok népdalkincsét elsősorban Goethe ösztönzésére gyűjtötte össze (Národnie Zpiewanky, čili písně světské).

A szlovák ideológia elsősorban a reformkori magyarosítással szembeni önvédelemre épült. Ennek az ideológiának kimunkálói között egyházi és világi értelmiségiek álltak, élükön L’udovit Stúrral. Az 1830-as évektől élénk röpirat-irodalom alakult ki. Ezekben a röpiratokban a magyarosítókat is támadták, de a szlovákság legfőbb ellenségének az „elfajzottakat”, az álmagyarokat, valójában az asszimilánsokat tartották. 1842 júniusában született a szlovákság első politikai jellegű memoranduma, amelyeket Jozeffy Pál evangélikus püspök több mint 200 pap és értelmiség aláírásával terjesztett az uralkodó elé. Ez a petíció a magyarosítás ellen tiltakozott. Célja az volt, hogy a szlovák nyelv közvetett pozíciókat kapjon, azaz kvázi-hivatalos nyelvi státuszra emelkedjék. Ezekkel a törekvésekkel el tudták bizonytalanítani a nemzetközi közvéleményt, de az országon belül csekély eredményre vezettek.

Az ellenállás első lépése az volt, hogy akárcsak a magyar nyelvet a nyelvújítók, ugyanúgy ők a nemzetiségi nyelveket próbálják kiművelni. Ám a nemzetiségeknek több nehézséggel kellett megküzdeniük. Elsősorban a nyelvjárási tagoltság okozott néha szétforgácsoló ellentéteket, de ugyanígy hátráltatta az ügyet a politikai szervezetek hiánya, valamint a világi értelmiség kis súlya. A nyelvjárási különbségekből adódó feszültségre épp a szlovák ébredés szolgál érdekes példával. A századfordulón Anton Brenolák katolikus pap elképzelései szerint a cseh nyelvhez közeli nyugatszlovák dialektust kell irodalmi szintre emelni. Ezzel szemben az evangélikus értelmiség a Jan Kollar féle verziót támogatta, miszerint a szlovák elemekkel egyesített cseh nyelv legyen irodalmi szintre emelve. Ezekkel a törekvésekkel szemben L’udovit Stúr a népnyelvet, és a középszlovák dialektust képzelte irányadónak. Kollarék a cseh és a nemesi rétegekre számítva egységes cseh-szlovák nemzetet képzeltek el a Habsburg Birodalmon belül. Ezzel szemben a liberalizmushoz közelebb álló Stúrék a népre, a népnyelvre támaszkodva Magyarországon belül önálló szlovák autonómiát kívántak.

Jan Kollar Szvatopluk országát a nemzeti dicsőség tárgyaként mutatta be műveiben. Kollar az ősszláv hagyományokra alapozta elgondolásait. Archeológiai érvékkel kísérelte meg bebizonyítani, hogy a rómaiak voltaképp ősszlávok lehettek (Staroitalie slavjanská). Ez a műve azonban már csak halála után jelenhetett meg. 1852. január 24.-én halt meg Bécsben, de 1904-ben ünnepélyesen Prágában temették újra.