Surányi Ábel, 2010

A II. világháború után Kelet-Európát a szovjet Oroszország tartotta fennhatósága alatt, azzal a céllal, hogy megvalósítsák a kommunizmust a térség országaiban. A marxista diktatúra képébe azonban ideológiailag és önálló szerkezetét tekintve sem fért bele az egyház. Magyarországon a katolikus egyház volt a rendszer első számú ellensége, ezért igen fontos feladatnak tekintették ennek fölszámolását, amin belül külön problémát jelentett a szerzetesek kérdése, akik az egyházon belül is önállóságot és függetlenséget képviseltek. A politikai vezetők tehát semmi estre sem hanyagolhatták el a szerzetesrendek kérdését, ugyanis az oktatásban (és egyéb szociális tevékenységekben is) rendkívül fontos szerepük volt.

A diktatúra célja az volt, hogy az állampolgárok életét a lehető legnagyobb mértékben ellenőrzése alá vonja, hogy megakadályozzon és elfojtson minden olyan apró megmozdulást, amely esetleg megdönthetné a rendszert. Az egyház esetében ez nagyon nehéznek bizonyult, hiszen erős struktúrával és saját törvényekkel rendelkezett, továbbá jelentős tradicionális társadalmi támogatottsága is volt. [1] A vezetőség szempontjából mégis legnagyobb probléma az volt, hogy a magyar egyház Róma alá tartozik, vagyis az országon belül történő események könnyen nemzetközi következményei lehettek. A Magyar Katolikus Egyház éppen hagyományai és határokon túl mutató hierarchiája miatt konzervatívnak tekinthető, ráadásul nem támogatta kommunista törekvéseket. Már 1945-től kezdve folytak egyes szerzetesek ellen koholt, politikai vádakon alapuló eljárások. Például ebben az évben P. Kiss Szaléz ferences szerzetest halálra ítélték és kivégezték, de több száz papot és szerzetest börtönöztek be néhány év alatt.[2] Így tartóztatták le később - 1948. december 26-án - Mindszenty József bíboros érseket is.[3] (Az eredeti forrásban a katolikus egyház fejeként említik, ez azonban téves, mivel élete során Mindszenty soha nem volt pápa.) A történtek egyik következménye, hogy a fiatal jezsuita szerzetesek nagy része elhagyta az országot. A Szövetségi Ellenőrző Bizottság (SZEB) állásfoglalása alapján Rajk László belügyminiszter megkezdte a katolikus és az ezzel kapcsolatba hozható szervezetek föloszlatását (1500 szervezetet oszlattak föl ekkor). Az iskolák államosításosáról Ortutay Gyula kultuszminiszter nyilatkozott 1948. május 15-én. Biztosította a szülőket, hogy a hitoktatási rendszer a későbbiekben sem fog változni. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ez nem igaz, ezért Mindszenty körlevelet írt a hívőknek a hitoktatás fontosságáról.[4] A püspöki kar úgy határozott, hogy az államosításra kerülő iskolákban papok és szerzetesek nem vállalhatnak állást.

Az iskolák államosításáról szóló törvényt 1948. június 16-án fogadta el az országgyűlés (1948: XXXIII. Tc.), amely 4597 iskolát vett el az egyháztól, ezzel több mint 500 férfi szerzetesnek és 2000 szerzetesnőnek vették el a munkáját[5]. Az államosítás hatálya nem csak az iskolákra terjedt ki, hanem a hozzájuk tartozó egyéb épületekre, valamint minden berendezésükre és a fenntartásukra szolgáló vagyonra is.[6]

Eközben 1949. augusztus 18-án elfogadják az új alkotmányt, mely szerint: „A Magyar Népköztársaság biztosítja az állampolgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát. A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól.”[7] Ez a szeparáció még nagyobb teret engedett a kormánynak. Többször megesett az is, hogy szerzeteseket és szerzetesnővéreket rendőrileg lakoltattak ki rendházaikból, azért mert az közös volt az államosított intézmény épületével. A püspöki kar kifejezte ugyan tiltakozását, de nem mert határozottan fellépni, mivel a püspökök nem kívántak ilyen nyíltan szembeszállni az erősebb hatalommal.

Az 1949-50 tanévben az államosított iskolákban a hitoktatás már fakultatív volt, a szülők 95% mégis kérte gyermekeinek hitoktatását. Ezt természetesen az ateista vezetőség továbbtanulásra vonatkozó fenyegetésekkel és egyéb diktatórikus módszerekkel próbálta megakadályozni, többek között azzal, hogy a hitoktatókat, reakciósoknak titulálva, kitiltották az iskolákból.[8]

A rendfőnökök 1950. január 21-én memorandumot küldtek a püspöki karhoz, és kérték, hogy képviseljék a szerzetesrendek érdekeit a kormány előtt. A püspöki konferencia foglalkozott az üggyel és határozata alapján, Grősz József érsek február 27-én beadványában arra hívta föl Dobi István miniszterelnök, valamint az Ortutayt váltó Darvas József kultuszminiszter figyelmét, hogy törvénytelenül jártak el azzal, hogy lefoglalták azokat az épületeket is, amelyekben tanítással nem foglalkozó szerzetesek élnek. Az érsek rámutatott az alkotmány azon pontjaira melyeket az állam megsértett, továbbá kitért a szerzeteseket nagyrabecsülő hívek fölháborodására is. Beadványára nem kapott választ.[9]

Közben a sajtóban és a politikában is egyre erősebb támadás érte az egyházat, de különösképpen a szerzeteseket. Révai József népművelési miniszter beszámolt arról, hogy Magyarországon 63 rendben 11538 szerzetes (23 férfi rend/ 2582 szerzetes; 40 női rend/8956 szerzetesnő) hatalmas vagyona és földbirtokai révén, a feudális nagybirtokos osztályt képviseli, ezért a szerzetesrendek a klerikális reakció fészkei.[10]

A rendfőnökök április 15-én a püspöki kar tudta nélkül tiltakozó beadványt küldtek a kormánynak, mégsem fogadta a szerzetesrendek érdekeit képviselő küldöttséget. A kormány a püspökökkel kívánt tárgyalni, akik nem voltak hajlandók asztalhoz ülni Róma megerősítése nélkül. A kommunista vezetés azzal ekkor azzal fenyegette meg a püspöki kart, internálja az összes szerzetest valamint megszégyenítő hírbe hozza a püspököket.[11] A jugoszláv határ térségéből június 10-ére virradó éjszaka deportálták a szerzeteseket és ezekre kijelölt rendházakba gettószerűen gyűjtötték össze őket.

Czapik Gyula egri érsek a történtek hírére Darvas József kultuszminiszterrel próbál tárgyalni, aki azt állítja, hogy nem volt informálva az eseményekről. A deportálások folytatódnak, 1120 szerzetest internáltak Egerből, Budapestről, valamint Székesfehérvárról a következő napokban.[12] Az egri érsek ismét Budapestre utazott, ezúttal Kádár János belügyminiszterrel tárgyalt, aki a püspöki karra hárította a problémát, mondván, hogy mindez annak a következménye volt, hogy nem hajlandók tárgyalni.

A püspöki kar ennek hatására úgy dönt, hogy tárgyalásokba kezd a kormánnyal, mivel nem hagyhatják magukra a szerzetesrendeket. Június 28-án meg is kezdődnek a tárgyalások a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának küldöttségével. Ennek eredményeképpen születik meg 1950. augusztus 30-án az állam és a püspöki kar megállapodása. Ebben a püspöki kar többek között vállalta, hogy a Magyar Népköztársaság államrendjét mindenben támogatja, cserébe visszakapnak nyolc egyházi iskolát (Pannonhalma, Győr – bencés; Budapest, Kecskemét – piaristák; Szentendre, Esztergom – ferencesek; Budapest, Debrecen – Szegény Iskolanővérek) és csekély anyagi támogatást a plébániai papság fönntartására. Az államnak ez a lépés arra is jó volt, hogy demonstrálhassa a vallásszabadság meglétét az országban.[13]

1950. szeptember 7-én az Elnöki Tanács megvonja a (tanítással nem foglalkozó) szerzetesek működési engedélyét, a rendházakat el kell hagyniuk és átadni az államnak.[14] Eközben készítik elő Grősz József perét, amivel jelentős csapást kívánnak mérni az egész egyházra. Márciusban letartóztatták a pálos rend valamennyi tagját államellenes összeesküvés vádjával.

1951. május 18-án került sor Grősz József letartóztatására, ezzel megkezdődött a Grősz-per, melynek 24 mellékpere volt, melyeken 15 halálos ítéletet hoztak.[15] „Grősz Józsefre tizenöt év börtön, társai közül egyre halálos ítélet, a többiekre 8-14 év ítélet várt. A mellékperekben további több száz katolikust ítéltek el, többeket kivégeztek: hitoktatásért és szovjet- vagy államellenes tevékenységért.”[16] 1950. július 21-én a püspöki kar és a megmaradt szerzetesrendek főnökei letették az esküt a Magyar Népköztársaság alkotmányára.

Irodalomjegyzék:

BÁNKÚTI, Gábor: A szerzetesek feloszlatása Magyarországon 1950. In: Rubicon, 2006. 4. sz. 46-53.

SALACZ, Gábor: A Magyar Katolikus Egyház tizenhét esztendeje (1948-1964), Görres Gesselschaft, München, 1988. 54-70.

SALAMON, Konrád: Történelem IV. a középiskolák számára, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 191.

TOMKA, Ferenc: Grősz József érsek és társai pere. Lelőhely: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.09.21/0802.html (2010. február 20.)