Az Állami Egyházügyi Hivatal (a továbbiakban ÁEH) története szorosan összekapcsolódik azzal a bolsevista, ateista rendszerrel, mely legnagyobb ellenfelét a kereszténységben vélte felfedezni. A kommunista vezetés célja egy szovjet típusú vallástalan társadalom kialakítása volt. Ennek megvalósítására hozták létre az állami egyházüldözés és ellenőrzés legfőbb szervét, az ÁEH-t.

1951-ben, a lelkiismereti- és vallásszabadság Alkotmányban leszögezett biztosítása végett, törvényi úton jött létre a Hivatal. A Minisztertanács közvetlen felügyelete alá tartozott, ez 1989-ig (az 1956-tól ’59-ig tartó időszak kivételével, amikor a Művelődésügyi Minisztérium egyik fő szervezeti egységeként működött) nem is változott. A Minisztertanács 110/1951. (V. 19.) rendelete az alábbi pontokban határozza meg a szervezet működési területét:

1.      az egyházakkal és vallásfelekezetekkel kötött egyezmények és megállapodások végrehajtása;

2.      az egyházak és vallásfelekezetek állami támogatásával kapcsolatos személyi és dologi ügyek intézése;

3.      a mentesített egyházi és vallásfelekezeti általános gimnáziumok fenntartására szolgáló személyi és dologi államsegélyek folyósítása;

4.      az iskolai hitoktatás költségeinek biztosítása;

5.      egyházi alapítványi és egyéb egyházi vagyonjogi ügyek intézése;

6.      az egyházi vonatkozású jogszabályok előkészítése és azok végrehajtásának biztosítása;

7.      a lelkiismereti szabadsággal és a vallás szabad gyakorlásának biztosításával összefüggő kérdések intézése, az egyházi funkció zavartalan menetének a biztosítása;

8.      mindazoknak a vallásügyi igazgatás körébe eső egyéb tennivalóknak ellátása, amelyekben az 1951. évi I. törvény hatályba lépéséig a vallás- és közoktatásügyi miniszter intézkedett;

9.      a Minisztertanács által az egyházak ügyeiben tett intézkedések végrehajtása és annak ellenőrzése.[1]

AZ ÁEH szerkezeti felépítése, mely néhány osztály átszervezéstől eltekintve 1989-ig semmit sem változott, rendkívüli hatékonysággal tudta ellátni a rábízott feladatokat. A Hivatalt a Miniszter Tanács felügyelte, élén egy hivatalvezető elnök állt, államtitkári kinevezéssel. Neki alárendelt szerepet töltöttek be a különböző csoportok és osztályok. Ezek a fent említett feladatkörök köré szerveződtek. Így volt Ellenőrzési, Könyvelési és Ügyviteli csoport, a vidéki megbízottak csoportja, Személyzeti és Egyházpolitikai osztály. 1972-ben az osztályok újraszervezésekor öt főosztályt hoztak létre. A katolikus és protestáns főosztályok foglalkoztak a felekezeti ügyekkel, a tájékoztatási főosztály hatáskörébe tartozott minden információs feladat, a pénzügyi főosztály a felekezetekkel való megállapodások pénzügyi részét, valamint a személyi- és valutaügyeket intézte. Az igazgatási osztály volt a felelős a sajtóügyekért, az útlevél-, vám-, SZTK- és jogi ügyekért és az egyházi gyűjteményekért. A megyei tanácsokon jelen voltak a hivatal előadói és főelőadói, feladatuk a megye magasabb beosztású egyházi vezetőinek beszámoltatása, információszerzés.[2] Rajtuk keresztül az ÁEH tudott a legkisebb egyházi megmozdulásokról is, a püspökökön és az espereseken keresztül szankcióit is érvényesíthette a szolgáló papokkal szemben. A vezetők kézben tartásával a Hivatal a kinevezésektől egészen a gyülekezeti életig mindenben képes volt hatást gyakorolni az egyházakra.

Bár hivatalosan az egyházak ügyeivel foglalkozott a hivatal, fő feladata mégis az ateista világnézet terjesztése volt, a vallás semlegesítésén keresztül. Ezért mondhatjuk, hogy az ÁEH nem az egyház ügyeivel, hanem az egyház elleni ügyekkel foglalkozott.

Az első és legfontosabb lépés a belülről való bomlasztás volt. Ahogy az élet minden területén, az egyházközségi és presbitériumi helyekért is harcba szálltak a kommunisták. Először azért, hogy minél egyszerűbb, vezetésre képtelen emberek kapják a posztokat (főként parasztok és munkások). Később maguk is küldtek embereket, sokszor nőket azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy rombolják az egyházközségi életet. A második lépés a nemzetközi egyházpolitikai légkör megváltoztatására tett kísérlet volt. A „szalámi-taktikát” követve a kommunisták kísérletet tettek a katolikus magyar egyház izolálására. Magas beosztású párttagok és egyházi vezetők találkozóit szervezték meg azért, hogy a püspökök és a papság, valamint a püspökök és a Vatikán között ellentét alakuljon ki. A kommunista államvezetés azonban minden tárgyalást elutasított a Vatikánnal arra hivatkozva, hogy így elismerné a Vatikán magyar belügyekbe való beavatkozási jogát. Másfelől a párt kezdetben néha támogatott néhány egyházi kezdeményezést, azt a látszatot keltve, hogy ő csak a reakció ellen harcol. Így az ÁEH fent említett, főként pénzügyi feladatait elhanyagolva az egyházi vezetők megfigyelése és beszervezése lett a cél. Sok esetben ehhez már a Hittudományi Főiskolák hallgatói között neki kezdtek, tovább sújtva a már megcsonkított (1779-ről 300-ra apasztották a kispapok számát[3]).Akiket reakciósnak ítéltek, megnehezítették tanulóéveit, majd legtöbbször egy elhagyatott, kis egyházközség élére kerültek. Akikben hajlandóságot véltek felfedezni, annak sokszor előnyöket biztosítottak, majd egy már beszervezett plébános mellé kerültek kápláni posztra. Volt, akiket zsarolással, volt, akiket megvesztegetéssel sikerült megnyerniük. Nagy figyelmet szenteltek az együttműködni hajlandóknak, hiszen később őket igyekeztek magas egyházi pozíciókhoz juttatni.[4] Természetesen nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is megfigyelték. A teológián tanítóknak rendszeres beszélgetéseken kellett részt venniük az ÁEH embereivel.

            Persze az ország egész ifjúságára hatni kellett. Így a pedagógus-képzésben és a tanmenetben is nagyobb szerepet kapott a marxista-leninista világkép oktatása. Ezzel párhuzamosan természetesen a hitoktatás visszaszorítása is jelentőssé vált. A szülőknek egy párttagokból álló tanács előtt kellett beíratniuk gyermeküket hittanra, ha nem akartak kötélnek állni, zsarolták őket, néha az állásuk elvesztésével fenyegették meg őket. Törvénybe iktatták, hogy 10 fő szükséges egy csoport elindításához, majd ennél kevesebbet írtak be, így a csoport nem indulhatott el. Reklamáció esetén mondvacsinált ürügyeket hoztak fel a hiba okaként, de ki soha nem javították azokat. Az iskolaigazgatók jutalomban részesültek, ha elérték, hogy iskolájukban ne legyen hitoktatás. A pedagógusoknak pedig jelentéseket kellett írniuk a hittanra járó gyerekekről az ÁEH-nak. Ezek alapján sokszor nem a gyerekeket, hanem szüleiket vonták felelősségre. A meggyőződéses pedagógusok lerontották a hittanos diákok jegyeit, a többi gyerek pedig sokszor kiközösítette őket. Később egyetemre való bekerülésüket akadályozták. Az így működő néhány hittanóra ellenőrzését azonban nem sikerült megvalósítani. A hittanórák felügyelete az igazgatók hatáskörébe tartozott, akik nem nagyon szerettek beleszólni a hitoktatásba. A papok sokszor tantervet sem készítették el, ha ezt nem követelték tőlük. [5] A hitoktatás ellen indított hadjárat ennek a kis szerencsének az ellenére sikeresnek bizonyult. Nemcsak a hittanra járók, hanem a megkereszteltek száma is rohamos csökkenést mutatott.[6]

            A vallás ellehetetlenítését nemcsak annak likvidálásával, hanem a köztudat meggyőzésével is próbálták elérni. Szovjet mintára, szovjet alapok segítségével egy tudományos hadjárat is elindult a vallással szemben, az ateizmus létjogosultságát hirdetve. Tanulmányok sokasága jelent meg magyarul, bizonyítva Isten nem létét. Ezeket a tanulmányokat sokszor a hittudományi képzés során is marxizmus-leninizmus címen kötelező volt elsajátítani.

            Összefoglalva, az Állami Egyházügyi Hivatal működését tekintve hatékony szervezet volt az egyház elleni harcban. Titka az volt, hogy ellenőrzése alá tudta vonni a teljes magyar egyházi hierarchiát, a hívektől kezdve az alsópapságon át a püspökökig. A bizalmatlanság csíráit vetette el keresztény közösségekben, melyek emiatt felbomlottak. Az ifjúságot érintő „átnevelő” stratégiája pedig az utánpótlás hiányát okozta. Eredményességét ma is érezzük, a mai magyar egyház életében. Hiszen ma is kényes kérdés az egyházi vezetők ügynöki múltja, felelősségük kérdése.

A rendszerváltozáskor a vallás állami ellenőrzése megszűnt. A társadalom érdeklődéssel fordult az egyházakhoz. Itt mutatkozott meg, hogy kevés olyan ember van, aki hitelt érdemlően képviselheti a felekezeteket. Emellett a társadalomban, főként a középkorosztály és a fiatalok körében a vallási ismeretek olyan fokú hiánya mutatkozik meg, mely nemcsak vallási téren, hanem az irodalmi és képzőművészeti alkotások befogadására is képtelenné teszi. S persze nemcsak a társadalmi mutatókon láthatjuk az ÁEH hatását, rengeteg személyes, családi tragédia, megalázás született a szocialista éra alatt, melyek mindmáig élnek az emberekben.

Az Egyházügyi Hivatal alapos munkát végzett, mely túlmutat a kommunizmus évein, és árnyékát veti a jelenkor Magyarországára, egyházi életére.

Forrásjegyzék

KÖPECZI Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége, Akadémiai Kiadó, Bp., 2004

ADRIÁNYI Gábor: A katolikus egyház története a 20. században Kelet-, Közép-Kelet-, és Dél-Európában, Kairosz Kiadó, Győr, 2005 

TABAJDI István-UNGVÁRY Krisztián: Elhallgatott múlt A pártállam és a belügy A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956-1990,  1956-os Intézet, Corvina, Bp., 2008