„Ha tényleg várakozunk Istenre, ha tényleg szeretnénk tőle valamit, akkor először a lelki egyenességre van szükségünk. Adventben jelentse számunkra az útkészítés a szavak kiegyenesítését, a létünk kendőzetlenségét abban a környezetben, ahova Isten helyezett: családunkban, iskolai és osztályközösségünkben, baráti kapcsolatainkban” – mondta István testvér advent második vasárnapján. Elmélkedését teljes egészében közöljük.

Tegyük a görbét egyenessé!

            Az Isten által megszólított és meghívott ember útra kel. Nem tehet mást, minthogy válaszoljon Isten hívására. Amint Ábrahámot egy sajátos útra állította, úgy minket is kimozdít megszokott kereteinkből, hiszen a hit egy sajátos úttal rendelkezik. Rálépünk és elindulunk rajta. Mint egy turista ösvényen, olykor felbukkannak az irányt mutató táblák, de az is lehet, hogy egyszerre csak elfogynak a jelzések. Nincs más esélyünk csak eddigi tapasztalataink és hitünk, hogy hazatalálunk. Ez az adventi vándorlás.

            Isten azt üzeni Izajás prófétán keresztül ma nekünk, hogy a pusztában készítsünk utat. Nem kitaposott ösvényre hív, hanem olyan útra, amelyen nekünk is meg kell emelnünk a szikladarabokat, mert csak így haladunk előre. Miközben haladunk ezen az úton, bennünk különböző folyamatok indulnak el.

            Ha valaki foglakozott Isten létének akár csak a gondolatával is, biztosan felmerült benne, vajon meddig tart az ember hatásköre, és hol kezdődik Istené? Vajon van-e értelme bármit is tenni, ha Isten úgyis hatalmas? Ha a mi dolgunk az Úr útjának készítése, hol van ebben Isten? Az adventi várakozás tényleg olyan fontos, hisz karácsony évről évre eljön? Mit várunk ezen?

            A mai szakaszban a próféta a völgy és a hegy képén keresztül talán megvilágítja számunkra a választ.

Idézzük most fel azt, amit fizika órán tanultunk a fényről: tudjuk, hogy a fény mindig egyenes irányban terjed. Tehát, ha beengedem a fényt egy helyiségbe, de megakadályozom, hogy egyenes irányba terjedjen – például egy tárggyal – akkor a fény bármilyen erős legyen, nem fog világítani. A fény erejéhez nem kell hozzátennünk semmit sem. Azonban a fényt egyenesen kell fogadnunk.

            A mai vasárnap evangéliumi szakaszában Keresztelő Jánosról hallhattunk. Izajás prófétát idézi. Keresztelő János – Jézus előhírnöke – őszinte ember volt, aki egyenesen vállalta fel az igazságot. Azt mondta: Jézust egyenes úton lehet befogadni, nem kisebb vagy nagyobb taktikákkal.

            Az idei advent első napjaiban nagyon erőteljesen megfogalmazódott bennem egy gondolat: hiábavaló minden advent eleji elhatározásom, fogadalmam, hagyományápolásom, korán kelésem, virrasztásom, ha nem veszem komolyan azt az egyenességet, amire Isten hív – enélkül mindezek csak üres cicomák maradnak számomra. Nem áldozatocskákra, kis elhatározásokra van szükség (ámbár ezek is fontosak, félreértés ne essék!), hanem egyenes, világos gondolatokra; őszinteségre.

            Hisz a fény csak egyenesen terjed. Ha tényleg várakozunk Istenre, ha tényleg szeretnénk tőle valamit, akkor először a lelki egyenességre van szükségünk. Adventben jelentse számunkra az útkészítés a szavak kiegyenesítését, a létünk kendőzetlenségét abban a környezetben, ahova Isten helyezett: családunkban, iskolai és osztályközösségünkben, baráti kapcsolatainkban.

            De hát ki képes erre? Jogosan mondhatná most valaki közületek, hogy Keresztelő Jánosnak ez könnyen ment: remete életet élt a pusztába, a társadalomból kivonulva. Mi ezt nem tehetjük meg, még annak ellenére sem, hogy egy dombtetőre épült bencés monostorban és annak gimnáziumában töltjük mindennapjainkat.

Én mégis arra hívlak titeket, hogy gondoljunk jobban bele abba a képbe, amit Izajás próféta használ. Ez az út képe. Nyilván nem egy autópályára gondoltak akkor, hanem egy olyan ösvényre, amely ember által rendszeresen járható. Ha ezzel a képpel eljátszunk, azt mondhatjuk, hogy Isten nem egy repülőgépen jön el. Nem repül bele egy egészen más világba, ahol aztán mindent felforgat alaposan. Nem is settenkedve jön el sziklamászó kötéllel és bozótvágó késsel, egy olyan helyen, ahol senki nem járt. Nem álomban jön, hanem az istálló, a vándorlét valóságában. Ő egy olyan úton jön el, amelyen te is és én is nap mint nap közlekedünk, és ahol formálódunk. Ő egy járható úton jön, ahol átlagos emberi tempóban lehet közlekedni. Kőről kőre rakom a lábamat. Taposom az ösvényt izzadsággal, fáradsággal. Ez azt jelenti, hogy elhatározásról elhatározásra, imáról imára haladunk az úton, amelyen eljön az Úr.

Ez a haladás nem csupán öncélú, nem csak arról szól, hogy nekem kell az Úrral találkoznom, hanem másokkal együtt haladok vagy másokat is hívogatok erre a találkozásra, ha már megtapasztaltam az útonlétet.

Régi adventi élményeim közé tartozik egy kedves szokásunk, amit az otthoni egyházközségünkben sok éven keresztül átélhettem. Karácsony ünnepét megelőző utolsó adventi estéken végigjártuk néhányan szülőfalum utcáit – földes vagy kavicsos útjait – képeslapokat, illetve rövid és mély tartalmú karácsonyi történeteket helyezve el egy-egy ház kapujába. Az útkészítés képéhez számomra ez az élmény szorosan hozzáfűződik. Sötétség. A kéményekből szálló füst szaga. Ablakokból kiszivárgó esti fények és szülőfalum útjai, amelyeket végig jártunk azon az estén, azért, hogy másokat is hívogassunk arra az útra, amely a betlehemi jászolhoz vezet, amely valódi tartalmat ad az ünnepnek és tulajdonképpen az emberi létnek.

Kedves testvérek, kedves fiúk! Beléptünk advent második hetébe. Ezt jelzi a koszorún meggyújtott második gyertya, a reménység lángja. A reménység mellett még egy buzdítást is kapunk ettől a lángtól, mégpedig azt, hogy tegyük a görbét egyenessé! Vegyük el életünkből azt, ami kilóg, ami akadályozza a fényt! Töltsük fel a völgyeket! A bizonytalanság, tétlenség, türelmetlenség helyére hadd költözzön bizakodás és reménység, hogy az Úr jön! Készítsük az útját és várjuk Őt!

Marana tha! Jövel, Uram Jézus!