Ballagás
A Pannonhalmi Bencés Gimnázium és XII. évfolyamának ballagási ünnepélyére 2011. április 16-án került sor. Az alábbiakban Bolvári Ferdinánd Máté (12.B) ballagási beszéde, valamint Titusz atya beszéde olvasható. A képre kattintva galéria nyílik meg.
e_1 e_2 e_3 e_4 e_5 e_6 e_7 e_8 e_9 e_10 e_11 e_12 e_13 e_14 e_15 e_16 e_17
Mi az idő?... Titok - léttelen és mindenható. (…) Az idő tevékeny, igei jellege is van, érlel és „időzít”. Mit időzít? Változást. A most nem akkor, az itt nem ott, mert a kettő közt mozgás van. Mivel azonban a mozgás, mellyel az időt mérjük, körben jár, s önmagába záródik, ezt a mozgást és változást szinte éppúgy nevezhetnők nyugalomnak és mozdulatlanságnak, mert az akkor állandóan megismétlődik a most-ban, az ott az itt-ben.
Kedves Diáktársaim, Kedves Tanáraink, Tisztelt Szülők és Hozzátartozók!
Thomas Mann kérdése: mi az idő? megidézi a pannonhalmi hétköznapokat. Mikor tavaly olvastam a Varázshegyet, néha olyan érzésem volt, mintha Pannonhalmáról olvasnék. Nemcsak ott, Thomas Mann Varázshegyén telik másképp az idő, hanem itt fent a Dombon is. Itt nálunk van egyfajta monotonitása: hazautazás, egy hónap itt, hazautazás, újra egy hónap… Mindez tarkítva néha egy-egy téli, jobb esetben nyári szünettel. Néhány tizenegy-, tizenkettedik A-s már úgy beszél a hónapokról, mint a hetedikesek többsége a napokról. Ennek ellenére a legtöbben lehetetlennek tartjuk, hogy bármikor is megszoknánk a helyet. Lehet, hogy éppen formában van a diák, könnyen megy neki a tanulás, úgy érzi, ezzel kitart akár év végéig is: jó bizonyítvány, szülői elismerések… Ám 3 nap múlva osztályfőnöke stúdium helyett túrát szervez, aztán Szent Márton hete, esetleg osztálykirándulás. Ha ezeket mind megúszná, akkor meg ott a farsang, vagy a Szent Benedek.
Megszokni, lehetetlen: mindig jön valami új, valami ismeretlen. Ezek a szokatlan dolgok, különleges események, mozik, előadások igenis meg tudják könnyíteni az életet itt fent. Néha úgy érezni: repül az idő. Lehet, hogy egy hét telt el visszautazás óta, ki tudja? Lehet, hogy kettő, három, a végén kiderül: két hónapja itt vagyok.
Máskor nehezebb az ittlét. Mi, Diákok, mind átéltük már. A tanulás nem megy, a tanár ahelyett, hogy próbálna segíteni, tanítani, azzal foglalatoskodik, hogy ne érezzem jól magam. Az egyik gyerek a nagyhálóban nagyon idegesít, hogy került ez ide?- kérdezem. Nem tudom elképzelni, hogy még egy napot kibírnék a társaságában. Minden nap egy örökkévalóságnak tűnik. Már arra sem emlékszem, milyen színű a szobám. Bezzeg a stúdiumterem mindörökre bevésődött az emlékezetembe. Azok a hosszú órák… azt mondják, hogy csak három óra , de én tudom, hogy legalább háromszor annyi.
Előfordult, hogy egy hónap csak napoknak tűnt, de bizony átéltem már hónapokig tartó napokat is. De ezzel mind így vagyunk. Nem kétséges: az idő nem állandó. Vannak helyek, ahol csak úgy észrevétlenül elfolyik, itt, a Hegyen saját életet él. Lomhasága kihat az emberekre, életereje magával ragad. Pannonhalma erős tér: beleszól az idő áramába, és pár évre minket is kiemel onnan.
De elég az időből, most éppen ballagási beszédet kellene mondanom, ilyenkor szokás búcsút venni és hálálkodni.
Búcsúzni…, nem szeretnék. Még legalább két hónapig itt élünk. Írásbeli érettségik után lesz egy hónap pihenőnk. Persze valószínűsíthető, hogy túlnyomó részét tanulással fogjuk tölteni, de azért kicsit fellélegezhetünk: felén már túl leszünk. Mondják, hogy négy, hat év ittlét után akarva sem lehet szabadulni a helytől. Ezt én még nem tudhatom, de a búcsút akkor is erősnek érzem. Egyelőre a gondolathoz is nehéz hozzászokni, jövőre már nem itt boldogítjuk egymást kedvenc tanárainkkal; valahol máshol leszünk. Talán könnyebb lenne egy szünetről beszélni, ahol kivételesen mi döntjük el, mikor van visszautazás.
Hálát mondani elég problematikus dolog egy diák számára. Csak azt lehet megköszönni, amit komolyan gondolunk, másképp szavunk hitelét vesztené. Így például nem szeretném megköszönni, hogy évek óta szinte minden hajnalban fél hétkor legszebb álmunkból felriasztanak minket. Nem szeretném megköszönni, hogy három éve minden irodalom órán azon izgulhattam, hogy ne én feleljek Zrínyiből. Nem szeretném megköszönni, hogy biológián meg kellett tanulni a Triticum aestivum és társai tudományos nevét. És azt sem szeretném megköszönni, hogy sétaideim többségét a várkörön lihegve edzéssel tölthettem kötelezően fakultatív jelleggel. Talán a felsoroltakból nem tűnik ki, mégis hálás vagyok tanáraimnak. Hálás vagyok a ránk fordított időért. Tudom, hogy minden tettüknek oka és célja volt, bár úgy hiszem, hosszú időnek kell eltelnie, hogy rájöjjünk egy-egy cselekedetük indokaira. Hálás vagyok azért, hogy nem mint diákra tekintettek ránk, hanem, leendő felnőttként kezeltek bennünket. Biztos vagyok benne, ez néhány esetben hihetetlen erőfeszítéseket igényelt. Hálás vagyok azért, hogy támaszt nyújtottak. Ha nem kísérik végig életünk, akkor most többen nem itt érettségiznénk. De a leghálásabb azért vagyok nekik, hogy évek múltán is ők lesznek a közös kapocs, ami összeköt minket, tizenkettedikeseket. Közös múltunk bennük testet ölt.
Tudjuk: itt már nem maradhatunk sokáig, mennünk kell. Hogy hova tartunk, az bizonytalan, nem tudjuk, hogy alakul további sorsunk. Ebben a bizonytalanságban múltunk megelevenül, egész ittlétünk, mint egy álom, felidéződik. Viszont a révületben nem maradhatunk örökké, eljött az ébresztő ideje. Nehéz lesz elindulni, de aki jól kialudta magát, kellemeset álmodott, az szép napnak néz elébe, még ha el is kell hagynia a Varázshegyet.
Iskolánk egyik kiemelkedően fontos eseménye a ballagás, amely négy illetve hat évnyi diákélet lezárását és összegzését jelentheti diákjaink számára. Másfelől - egy pillanatfelvétel erejéig - bemutatja, megjeleníti iskolánk életét számos rokon, barát, ismerős előtt, akik számára ez a pillanatfelvétel a Pannonhalmáról szerzett egyetlen benyomás is lehet.Az ünnepet szeretnénk bencés hagyományainknak megfelelően méltóan és egyszerűen végezni. A ballagó diákok által bejárt út a diákévek legfontosabb állomásait veszi sorba. A diákkápolnából indul, s az iskola folyosóin keresztül a monosor udvarára, majd a torony előtti térre vezet. Az itteni ünnepséget követően a Bazilikába mennek ballagóink, hogy a hálaadó imádságot követően, virágjukat az oltárra helyezve a bazilika nyitott kapuján keresztül kilépjenek az életbe.
Ballagási beszédek az elmúlt években
2010 - Dobszay Balázs (12.B)
„Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Ha ez a vén marha most beleesne a vízbe, utánaugranék. Nem is a két szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel ugrál a világban, hanem igazában a nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból, valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg.”
Kedves diáktársaink! Kedves tanáraink! Kedves szüleink és rokonaink!
Ottlik Géza Iskola a határon című regényének a végén hangzanak el ezek a szavak. A katonai reáliskola végzős diákjai egy hajó korlátján ülve cigarettáznak. Az olvasó néha úgy érzi, hogy a szereplők szinte tudják, hogy nem sokára megszakítják történetük feljegyzését és a regény pár lap múlva abbamarad. Nem véget ér, csak abbamarad. Ottlik a szereplők neveit megőrzi, mint kincseket és újra felbukkannak más regényeiben. A történet – ha nem is ugyanott és ugyanúgy – de folytatódik.
Kedves Osztálytársak, évfolyamtársak, nem tudom, hogy vagytok vele: nekem az utolsó egy évben, ebben az utolsó félévben sokszor volt hasonló élményem, sokszor hasonló szavak jutottak eszembe. Mint a mindennapi menzás kenyér, reggelire, olyanok vagyunk egymás számára. Tudjuk, hogy néha száraz, néha állott, de kell nekünk. És ha néha nincs – az akár a palotaforradalom kitörésének oka is lehet. Pedig nem erről volt szó eredetileg: mi csak egy jó iskolába akartunk járni. De mi is az, hogy jó iskola?
Ha azt feltételezzük, hogy mindenki önszántából jött ide, vagy legalábbis az ő döntése volt a legfontosabb, akkor azt mondhatjuk, hogy mindenki bizonyos elvárásokkal vágott neki Pannonhalmának. Elvárásokat támasztottunk önmagunkkal, de még inkább az iskolával szemben. Ezek az elvárások gyakran teljesíthetők voltak, ötöst kaptam ebből-abból, és nézd, a prefektus is engedte, hogy utolsó este halkan ne beszélgethessünk, vagy tovább fennmaradhassunk. Ezek egyszerű gyermeki elvárások, amelyek nagyon fontosak az életünkben. Hasonlatosak a szülőkkel szembeni gyermeki bizalmunkhoz, hitünkhöz. Az én apám a legjobb ember. Az én anyám a legjobb háziasszony. Aztán meg kellett éljük, azt az időszakot, mikor az iskola a szemünkben megsemmisült, mindenben sokszor jogosan, sokszor jogtalanul megláttuk a hibát. Elveszítettük a gyermeki bizalmat; a tapasztalataink, az élményeink igazságtalanságokról és visszaélésekről beszéltek. A hit széttöredezett, a bizalom megrendült, az elvárások, a célok pedig szertefoszlottak. De nem egyszerre hirtelen, hanem szépen lassan, vagy épp csak egy picit, de még az a pici megrendülés is óriásivá nőtte ki magát.
Antal atya szerint van egy adott időszak minden pannonhalmi diák életében, mikor elcsendesedik. Ehhez a csendhez könnyű eljutni például a bukás – most nem tanulmányi értelemben – vagy egy végzetes hiba, és ezt most komolyan mondom, nem viccelek, könnyű eljutni a csendhez a bűn által is. Azonban ebben a csendben, könnyű végre megtalálni önmagunkat és meglátni a Jóistent, aki szintén néma ezekben a percekben, de ránk néz és figyel ránk. A csend termékennyé válik. És a bukás vagy a hit elvesztése után új utakra lelhetünk és az új út a belátással, az elfogadással kezdődik. Elfogadom végre azt is, ami én vagyok. És ezáltal megvallom: ha nem is tökéletes, nem is hiba nélküli, de elég jó apám és elég jó anyám van. És ez fontos, hogy elég jó, ezt kimondani nem lekicsinylése a szülőknek, hanem egy tiszta és tisztán emberi, minden póz nélküli elfogadás. És ez a viszony Pannonhalmával sem árt. Pannonhalma sok helyen hibás, akárhány e-mailt küldünk is a karbantartóknak; ha kritikusan szemléljük, bármikor találunk benne hibát. De ismerjük el, mondjuk ki, lássuk be, elég jó anyánk van. Ha egy ilyen második indulást megélünk új célok fogalmazódnak meg, és talán ez a legfontosabb, már egyáltalán nem valami szenvedély fűti minket, hanem valami értelmes és elbeszélhető vágy ébred a szépre, a jóra, és szörnyű kimondani a tudásra. Mindezek a folyamatok persze nem ilyen látványosak vagy drasztikusak inkább a hétköznapokban tapasztaljuk meg őket, hétköznapi csalódásokból és örömökből alakul ki. A második indulásban ráébredhetünk arra is, hogy nem önmagunktól és éppen ezért nem önmagunkért vagyunk. Abban szerencsés helyzetben találjuk magunkat, hogy a minket körülvevő emberek egyszerre a segítőtársaink és ők azok is, akiknek segíteni kell.
Sok iskolában folyton vagy azt szajkózzák, hogy mi egy család vagyunk, vagy azt, hogy a hely, az iskola szelleme mennyire átjárja az embert itt. Hál’ istennek Pannonhalmán ezt nem kell bizonygatni – sokszor ahol bizonygatják, már nem is igaz, hanem olyasmi, amire szükség lenne. Nálunk elég csak odafordulni valakihez és megszólítani: „Atya, mi a program holnap?” A mi közösségünk számára legjobb igazolás a közös nyelv, testvériskolák, ismerősök sokszor értetlenkedve néznek szavaink hallatán: Stúdium, silentium, prefektus, továbbalvás, feleletmenetesség, tájfutás.
Olyan mondatok pedig, amelyek nagyon sokszor idegenül hatottak – mint például kilencedikben, hogy az „anagramma a neoretorika transzmutációs metaplazmusa”, sokszor új fényben új értelmet nyernek. Egy ilyen mondatot szeretnék megosztani. Szent Ágoston így ír:
„Jézus, az Ember, az út, amelyen járunk.
Jézus, az Isten, a cél, ahova tartunk”
Csak most értjük meg igazán. Ma már azt gondolom, nincs fontosabb, mint tartani és tartozni valahová. Szerencsés helyzetben vagyunk mivel közösségekben nőttünk föl: körülvett minket a család, a baráti kör. És szerencsés helyzetben voltunk, mert mindig voltak adott célok. Tartottunk valahová, elmozdultunk A-ból B-be. Az a fontos, hogy a következő időszakban is így legyen, mind számunkra, ballagó diákok számára és az itt tanuló diáktársaink számára is. Sokszor nehéz volt elfogadni, belátni, hogy kikkel kell együtt élni. Sokszor nehéz volt elfogadni is mi a célunk. Pedig egyszerűen csak az evangélium emberére kellett volna tekintenünk, az ő emberségére, ő egy lehetőség volt, egy adott út a számunkra.
Pannonhalma a történetek, a sorsok kibontakozásának kezdete. Már a legelejétől fogva magunkban hordozunk mindent, de itt kezd látszani belőle valami. Itt zajlik le az első sorsfordító beszélgetés, itt alakul ki az első barátság az első igazi konfliktus. Itt érik meg bennünk sok tapasztalat. Már bennünk minden és az idő elkezdi kibontani.
Mindenki egy perccel tovább akarja írni a saját történetét, de tényleg pont egy perccel tovább – mint holnaptól mi az érettségiket. És Pannonhalma ezt hagyja, hagyja, sőt akarja, hogy a válaszútra lépjünk, hogy továbblépjünk. Ebből látszik, hogy él.
