Kedden tartottuk az okt. 23-ai iskolai ünnepélyt, amelyet a 10.B osztály diákjai rendeztek „Egész éjjel tankok járnak” – felolvasóest Beethoven zenéjére címmel.

Néhány részlet a műsorból:

Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde:

„Életemnek és szemléletemnek egyik meghatározó élménye azonban éppen Kádár János ’56 november közepétől publikált beszédeinek napról napra fenyegetőbb és hazugabb hangja. Ahogyan magabiztosabban és pimaszabbul volt hazug a történtekkel kapcsolatban. Nem akartam hinni a szememnek, fülemnek.

A forradalom óráiban mámorító volt és könnyekig megható, reményt adó, hogy egy börtönben agyonvert, fiatal, parasztosan beszélő ifjú, (Kádár János) hitet tesz a forradalom és a hős, pesti srácok mellett! Aztán egy hét múlva átszökik az oroszokhoz, és egy év múlva már gond nélkül felkötteti „a pesti srácokat”, akikkel tegnap még azonosnak vallotta magát a nyilvánosság előtt.

Azt üzeni ezzel, hogy csak szemét ember módjára lehet túlélni, ami itt van.

 Gyerekkori depresszióm teljes mélységében 1957. január 6-án tárult fel előttem, mikor az iskolából délben hazajőve, a házmesterfülke ablakában megpillantottam az Esti Hírlap első számát, melynek vezércikke arról számolt be, hogy Kádár János Hruscsovval tartott találkozót. De nem ez volt az érdekes. Ebben a cikkben olvastam először kinyomtatva azt a szót, amit nyelvérzékem már akkor is képtelennek ítélt: „ellenforradalom”. Körülbelül úgy hangzott, ma is így hangzik a fülemnek, mintha azt hallanám: „ellen-mákostészta”. Azt kell mondanunk ezentúl arra, ami történt, hogy „ellenforradalom”, vagyis cinikusan lehazudjuk a csillagot is az égről.

Ne vesszen ki végképp ebből az országból az 1956 októberében-novemberében tapasztalható bibliai tisztaságú és jelentőségű közszellem, amelynek mámoros, hasonlíthatatlanul tanulságos élményét máig szomjazom, újraélni, tapasztalni vágyom mindennél jobban: hogy az emberek, az ismeretlenek, a különféle nézetűek beszédbe elegyednek és megfelezik egymással, amijük van, hozzá se nyúlnak a szétlőtt kirakatok áruihoz, az utcasarkokon pedig őrizetlen papírdobozban gyűjtenek pénzt az elesettek hozzátartozóinak,a nagy halom pénzhez csak hozzátesznek, abból egy fillért el nem vesznek; hogy ugyanúgy és ugyanazok temetik el az elesett orosz katonát, akik a magyar utcai forradalmárt, mert eltökélten egy olyan jövőt akarnak maguknak, amit nem szennyezhet be a régi rosszaságuk.

De nem csak ez, felejthetetlen számomra az ország akkori jókedve, a mód, ahogyan éltünk, a remény, ami Nagy Imre hangját éppúgy átszínezte, mint az enyémet vagy a szüleimét vagy bárkiét, aki csak körülöttem megszólalt. Akkor Magyarországon mindenki azt mondta: egyek vagyunk. És ez igaz volt. Egy csoda, aminek részese lehettem. Jobb nem történt velem azóta sem.”

Kossuth Rádió, Budapest, 1956. okt. 24. 19:54 

Kedves gyerekek! Ne haragudjatok, hogy ma este még, az annyira szeretett, Jó éjszakát, gyerekek! műsorunk elmarad. Arra kérlek benneteket, hallgassatok anyukára. Gyorsan feküdjetek le, aludjatok jól, és ma még mese nélkül álmodjatok szépeket. Szeretettel csókollak benneteket! Szepesi György