„Egyetlen gyakorlatot szeretnék a szívetekre és a saját szívemre helyezni: engedjük el elképzeléseinket, és nézzünk Jézus szemével a minket körülvevő világra. »Ő nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall«” (Iz 11,3). Ezzel a kéréssel fordult Rajta Emmánuel szerzetes diákjainkhoz advent első vasárnapján. Majd így folytatta a Gyűrűk ura című fantasy regény alapján mondott elmélkedését: „Ha a következő napokban olyat fedezünk fel a másikban (vagy esetleg saját magunkban), ami zavar vagy idegesít, forduljunk Jézushoz, és kérdezzük meg tőle, hogy ő mit lát. Akkor lesztek igazán bátrak, ha Jézussal együtt mertek ránézni a kivágott fára. És eljön az idő, sőt, már itt is van, amikor az új hajtás gyümölcséből boldogan ehettek.” Emmánuel testvér 2024. december 1-én elhangzott gondolatait változtatás nélkül közöljük.
Biztosan sokan ismeritek a fantasy regények atyjaként is számontartott Gyűrűk ura című történetet. Ennek egyik jellegzetes szereplőpárosa Borbak Trufa és Tuk Peregrin megyefiak, akik kis termetük ellenére nagy bátorságról tettek tanúságot. Fehér Szarumán, aki egykor a mágusok tanácsának volt a feje, behódolt a sötét úr, Sauron előtt. Vasudvard fáit kivágatta és egy gát megépítésével megfosztotta őket a víztől, hogy saját hatalmát megszilárdítsa egy uruk-hai orkokból álló hadsereg felállításával.
Jessze törzsöke egykor szépen virágzó, hatalmas fa volt. Ma este ennek a fának egy száraz, kivágott maradványa áll előttünk.
Előfordulhat, hogy a fejsze olyan erővel ért hozzá életünk fájához, hogy mire meghallottuk lesújtó hangját, nem maradt más utána, mint egy üresen álló, élettelen, magára hagyott fatörzs. Egy elárult barátság, a csalódás, a kirekesztettség, egy távol élő testvér hiánya, egy visszautasított szerelem mind megtörnek minket. Lehet, hogy nem is akarunk tudomást szerezni erről. De a szívünk mélyén tudunk róla, és nemhogy másnak, de talán magunknak sem merjük bevallani, hogy ez nagyon fáj.
Előfordulhat, hogy mi vagyunk azok, akik falakat húzunk, és fejszével, akár egyetlen, akár sorozatos csapásokkal esünk egymásnak. Jól tudjuk, hogy a másik milyen, és esélyt sem adunk neki arra, hogy megváltozzon. Jól tudjuk, hogy ki az osztályban a stréber, a bohóc, a lusta, a mindig későn érkező. És valljuk be, néha eszünkbe jut, hogy könnyebb lenne nélkülük.
Nehéz ránézni a kivágott fára. Abban semmi élet nincsen. A legszívesebben a nyomát is eltüntetnénk, csakhogy ne kelljen látnunk és szembesülnünk vele. Engem is sok minden elvon tőle: könnyebb elkerülni a másikat, nem venni róla tudomást, esetleg a zavaró gondolatok elterelése érdekében inkább nézni a mobiltelefon káprázó képernyőjét vagy késő este még elindítani egy részt a sorozatból.
Nehéz ránézni a kivágott fára. Úgy látszik, elkerülhetetlenek az ilyen helyzetek.
Fogadhatjuk ezt Heródesként, félve a bizonytalan, ismeretlen dolgoktól, félve a változástól, kiirtva magunkból mindent, ami emlékeztetne arra, ami történt, ami van.
De fogadhatjuk úgy is, mint Mária és József, Anna és Simeon, akik gyengéden a kezükbe vették azt a törékenységet, Aki a világot biztos alapra helyezte.
Talán arra is emlékeztek Tolkien történetéből, hogy amikor Trufa és Pippin kalandjaik során a Fangorn erdő sűrűjében barangoltak, megismertek egy hatalmas, ősidők óta az erdőket járó fát, akit Szilszakállnak hívtak. A két ifjú hobbitnak sikerült meggyőzniük az enteket, hogy szembeszálljanak a gonoszsággal és kapzsisággal eltelt Szarumánnal. Közös erővel ledöntötték az orkok által épített gátat, és a hegyről lezúduló víz elárasztotta, kimosta és felszabadította a mágus tornyát és annak környékét.
Az új hajtásban Isten fáradhatatlan hűsége nyilvánul meg (vö. Zsolt 84, 12). „Szelíden jön, jóságosan”, hogy velünk legyen és adományokat osszon: nem háborúskodásra, hanem a béke fenntartására. Mert Ő az, aki a kezében tart minket. Ő az, aki ura azoknak a helyzeteknek is, ahol mi csak értelmetlenséget látunk. A reménytelenség és megtörtség közepette eljön. Pont akkor, amikor minden romokban hever, „egyenesedjetek fel és emeljétek föl mindnyájan fejeteket, mert közel van hozzátok a ti megváltásotok” (vö. Lk 21,28). A kihívások, gyötrő kérdések közepette közel van hozzátok Isten, és őt érdekli az, hogy mi történik veletek.
Ha szép lassan belenövünk abba, aki a kivágott fákat új életre kelti, akkor tekintetében valami újat fedezhetünk fel. Mert ő olyannak ismer bennünket, amire mi magunktól képtelenek lennénk: sokkal szebbnek és igazabbnak lát minket, mint mi saját magunkat. Az ő mértéke más; nem a világ logikája szerinti.
Egyetlen gyakorlatot szeretnék a szívetekre és a saját szívemre helyezni: engedjük el elképzeléseinket, és nézzünk Jézus szemével a minket körülvevő világra. Ő „nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall” (Iz 11,3). Ha a következő napokban olyat fedezünk fel a másikban (vagy esetleg saját magunkban), ami zavar vagy idegesít, forduljunk Jézushoz, és kérdezzük meg tőle, hogy ő mit lát. Akkor lesztek igazán bátrak, ha Jézussal együtt mertek ránézni a kivágott fára. És eljön az idő, sőt, már itt is van, amikor az új hajtás gyümölcséből boldogan ehettek.