„Ez »A Titok«. Hogy feladatok vannak, és problémák vannak: matekot tanulunk, hát persze, hogy lesznek feladatok, példák, problémák. Élünk, hát persze, hogy lesznek helyzetek, konfliktusok, problémák. Ez van, ez lesz. De szeretni őket megoldani: Ez a titok” – mondta a gimnázium igazgatója az iskola tanévzáró hálaadó szentmiséjén. Albin atya Te Deumon elhangzó gondolatait a következőkben teljes egészében közöljük.
Kedves Testvérek!
Ne aggódjatok! Mondja a mai evangéliumban Jézus. Pont a Te Deum napján!? Jön a nyári szünet, kirándulások, túrák, táborok… jövő év! Hát hogyan mondhat ilyet? – gondolnám, ha nem hinném, hogy Jézus nagyon is jól tudta, milyen embernek lenni. Nagyon jól tudta, milyen diáknak, tanárnak, igazgatónak, szerzetesnek lenni, családban, közösségben élni. Jézus – maga vállalta: emberré lett, és mégis ezt mondja: Ne aggódjatok! Hogyan? Miért? Hát nemde az egész élet egy nagy aggódás?
A héten itt járt Angliából, Oxfordból egy csoport. Öregdiákunkról akartak megemlékezni, professzor-társukról. Többen is találkoztatok velük, eljöttek Pannonhalmára is, professzorok, sőt maga az egyetem rektor asszonya is. Úgy alakult, hogy a barokk ebédlőben ebédeltek velünk együtt, a szerzetes közösséggel. Hát persze, hogy aggódtam. Hiszen péntek volt, böjtös ebéd. Mit szólnak majd a vendégek, hogy ide jönnek Oxfordból, a rektor asszony, és semmi repi ebéd? De őket ez nem érdekelte. Az asztalnál sok mindenről esett szó, és egyszer csak föltette a kérdést a rektor asszony férje, maga is fizikus professzor: mi a titka, hogy ennyi fiatal szerzetes van. Zavarba jöttem, mert ráadásul a pénteki ebédnél nincs is ott mindenki, és én magamat már nem számítom a fiatal szerzetesek közé, sőt általában az szokott lenni, nem? Hogy aggodalmaskodunk, hogy nincs elég hivatás, úgyhogy a válaszom így kezdődött: Nem tudom, és aztán persze mondtam valamit, de az most nem lényeges.
Hanem folytatódott. Jöttünk át a gimnáziumba, ami azért tudjuk, hogy nem egy Patyomkin falu, hanem ahol azért zajlik az élet a folyosókon. És kiszámíthatatlan, hogy mi lesz: csokipapír a földön, hangos zene valamelyik hálóból – és tudom, hogy ilyen közöttünk soha nincsen, de azért az esélye így a tanév utolsó napján nem kizárható – mi van, ha szembe jön egy diák, a nyarat ünnepelve, erőteljesebben vízparti strandosabb öltözetben: mit szól majd a rektor asszony? Hát aggodalmaskodtam magamban. Majdnem egy órát töltöttünk a gimnáziumban: megnéztük a szertárakat, a labort, kémikumot; jártunk az igazgatói környékén, végig jártuk híres öregdiákunk nyomdokain az épületet, sőt a fotóriporter szerepét vállaló diákunk hálóját is megnézték, és akkor jött ismét egy kérdés: Atya, mi a titka annak, hogy itt mindenki mosolyog, és köszön, és mindenki beszél angolul? Minthogy éppen a hálóból jöttünk ki, ahol volt sok minden, többek között egy melegszendvicssütő, zavarba voltam, és megint így kezdtem a választ: Nem tudom, és mondtam aztán valamit, de most nem ez a lényeg, hanem hogy bennem maradtak ezek a kérdések.
Elbúcsúztak a vendégek, és rá húsz percre már kezdődött is a közös tanévzárónk, ahol – emlékeztek – ott ültek a színpadon tegnap az OKTV döntőseink. És az egyikük a Konrád atya által vezetett beszélgetésen a kérdésre ami teljesen ilyen „Mi a titka…” – típusú kérdés volt, a maga kosaras kiegyensúlyozottságával és mosolyával, de érezve, hogy most olyat mond, amihez kell ez a magabiztosság és a mosoly, hogy miként lehet ennyi energiát bele fektetni a tanulásba, ezt mondta: „Hát én egész egyszerűen szeretem a feladatokat. A problémamegoldást.”
Hát nekem ott volt a válasz. Hogy tényleg ez a titka. Ez „A Titok”. Hogy feladatok vannak, és problémák vannak: matekot tanulunk, hát persze, hogy lesznek feladatok, példák, problémák. Élünk, hát persze, hogy lesznek helyzetek, konfliktusok, problémák. Ez van, ez lesz. De szeretni őket megoldani: Ez a titok.
Aggódjak, hogy mi lesz a böjtös ebéd? Hát itt van az oxfordi egyetem vezetője! Aggódjak, hogy lesz-e csokipapír a folyosón? Hát itt van 300 olyan diák és 70 olyan kolléga, és 40 olyan szerzetes, akik ezer évet folytatunk, és készítjük elő a következő ezret. Jön a matekfeladat és nem fogom tudni megoldani? Hát volt már elég, és lesz is még sokkal nehezebb, reméljük! Bárcsak ezt lehetne látnunk mindig! Mint ahogy – nem tudom, azt mennyire ismeritek, hogy aztán a matek OKTV döntőjében hárman voltak, akik minden feladatot hibátlanul oldottak meg. És a zsűri először nem tudta, hogyan döntsenek, ki legyen mégis az első. És aztán amellett szavaztak, hogy volt egy diák, ők azt nem tudták, hogy ő egy pannonhalmi diák, aki az egyik feladatnál, miután jól megoldotta, még egyszer nekiállt a problémának, mert annyira tetszett neki, és egy másik fajta megoldási úton is eljutott ugyanarra az eredményre. Mert ennyire megtetszett neki a feladat. Ő lett a győztes. Nem az eredmény miatt, hanem mert ennyire szerette.
És a mai evangélium pontosan erről beszél.
„Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál?” És lehetne folytatni Jézusnak ezeket a példáit: Nem több egy működő, élő szerzetes közösség annál, hogy ugyan mi lesz a pénteki böjtös ebéd? Nem több mosolygós, derűs fiatalokat látni egy iskolában, mintsem hogy vajon lesz-e hangos zene, esetleg vállalhatatlan angol rapszöveggel? Nem több-e az, hogy Istentől kaptunk 60-80 évet, mintsem, hogy aztán minden kérdésre, minden problémára azonnal tudunk-e majd válaszolni?
Ennek a mai evangéliumnak a mélye: hogy Isten ennyire szeret. Ennyi mindennel elhalmoz. 300 diákkal, 70 kollégával, 40 szerzetestestvérrel, és rengeteg szerethető, olykor megoldhatatlan, néha két megoldásra is csábító matekpéldával, és problémával, és feladattal, és kihívással: 60 vagy 80 évvel.
Az egésznek a titka, hogy Isten ennyire szeret. Neki legyen hála közösségünkért, életünkért.
Amen.
