2025. november 7-én, pénteken 17.00 órakor a Gimnáziumi Galériában Egészségben és betegségben címmel Szajki Bálint fotográfus kiállításmegnyitója. A kiállítást Szarka Klára művészettörténész nyitja meg. A kiállítás megtekinthető 2025. november 29-ig.

Az időskor valódi küzdelmeit ritkán látjuk. Az idősek általában valóságos vagy jelképes falak közé zárva élik meg ezeket, ahogyan a halált is. A falak gyakran tanúi voltak az ott élők fiatalkorának, majd gyengülésének és végül a búcsújának is, vagy a társas magányban töltött perceknek, óráknak, éjszakáknak egy-egy demenciában szenvedő házastárs mellett. Az izmok és csontok erejének és kimerülésének a mindennapi ápolás során, ahogyan az érzelmi kifáradásnak is. Sorozatomban ezt a láthatatlan küzdelmet és példátlan önfeláldozást volt célom megmutatni. Nagymamám társaságában követtem végig nagyapám betegségének utolsó három évét. Láttam, miként nő napról napra a nyomás a nagymamámon. Tudtam, hogy évről évre nehezebb a helyzete, ő mégsem kér támogatást. Neki a legtermészetesebb volt, hogy gondoskodik férjéről, haláláig. Soha nem fogadott ápolót, nem kiáltott segítségért, lelki és fizikai határait túllépve ment el a falig, a teljes kimerülésig. Egy életen át kísérte a férjét egészen a legutolsó pillanatáig. Nagyapám tavaly szeptemberben, kilencvenkilencedik születésnapja előtt egy héttel hunyt el. A halállal szemtől szemben így álltam életemben először. Bár felkészülten, mégis dermedten lettem a tanúja, amint apránként elmúlik a szemem láttára a legerősebb ember, akit valaha ismertem. Ez Marika és Sándor, nagyszüleim közös története. És általuk az enyém is. Mindketten mást és mást tanítottak nekem. A nagyapa, a család rendíthetetlen feje, élete végéig a legerősebb ember maradt. Általa láthattam meg, mi az emberi elhivatottság és kitartás. A nagyanya, a család összetartója, aki férjét élete végéig egyedül ápolta és gondját viselte, amikor már minden erejére szükség volt. Általa láthattam meg, mi az igazi szeretet és önfeláldozás.

In memoriam Leé Sándor