Iskolánkban immár tizenegy éve jelent különleges hagyományt az adventi időszakban a „karácsoki”, amelynek célja, hogy egy rászoruló család karácsonyát ne csak könnyebbé, hanem igazán boldoggá tegye. A program koordinátora Siska Gábor tanár úr, akivel az idei advent elején beszélgettünk.
A kezdeményezés 2015-ben indult. Akkor a Szent Márton-héten két nehéz helyzetben élő ember járt az iskolánkban, és egy hetedikes diák egyszerű kérdést tett fel: „Mi az, aminek most a legjobban örülnének?” A megszólított nagymama válasza erős volt és őszinte „Annak, ha a tizenegy unokámnak karácsonyi ajándékot tudnék adni.” Ez a rövid kérdés-válasz megváltoztatta 2015 adventjét, meséli tanár úr. A válasz hallatán született meg az ötlet, hogy a nagyszülő karácsonyi kívánságát teljesítsük.
Az ötlet hamar formát öltött. A gimnázium közössége – diákok és tanárok egyaránt – egy jelképes gesztust vállaltak: mindenki lemond egy tábla csoki áráról. Így született a „karácsoki” elnevezés is, amely mára fogalommá vált az iskolában. A név azonban nem csokigyűjtést jelent, éppen ellenkezőleg. A diákok és tanárok pénzt adakoznak, hogy a megajándékozottak ne csupán alapvető élelmiszert kapjanak, hanem olyan ajándékokat, amelyekre vágynak, de soha nem engedhetnék meg maguknak. Ez különbözteti meg a karácsokit a sok más adománygyűjtéstől: nem (csak) szükségleteket, hanem álmokat igyekszünk teljesíteni.
Évről évre más-más család kap támogatást. A családokat a Területi Apátság lakói közül választjuk ki, ezeket a családokat a plébániák, a karitász és a családsegítő szolgálat munkatársai ajánlják. A családok helyzetével személyesen is találkozunk, amikor elmegyünk hozzájuk, és elmondjuk Nekik, hogy miért jöttünk. Sokszor el sem hiszik, hogy ez tényleg velük történik. Egy ilyen látogatás alkalmával történt meg az, hogy egy apuka, akit arról kérdeztünk, mire lenne szüksége karácsonyra, hosszú csönd után ennyit mondott: „Egy kis kakaó jó lenne.” Európa közepén, a 21. században ez a mondat szíven ütött mindannyiunkat, és megerősített bennünket abban, hogy van értelme annak, amit évről évre teszünk, mondja Gábor.
Megható pillanatokból nincs hiány. Volt olyan család, akik életükben először mehettek el áruházba új ruhát választani; olyan gyerekek, akik rongylabdával fociztak, és végül saját focilabdát kaptak; és olyan kamasz, aki évek óta először jutott el odáig, hogy új kabátja legyen. Sokszor a diákok számára is megrendítő élmény, amikor személyesen találkoznak a helyzettel, ahová az ajándékokat viszik. Egy alkalommal az ajándékok átadása után a fiúk lefagyva, könnyezve, néma csendben álltak kint a kapu előtt, mert ráébredtek, hogy amit ők természetesnek vesznek, másoknak elérhetetlen.
Az adományok gyűjtése ma már túlmutat az iskola falain. Öregdiákok, szerzetesek, ismerősök, régen látott barátok, a szintén a főapátsághoz tartozó pannonhalmi általános iskola tanárai, sőt olykor olyanok is, akik csak futólag hallottak a gyűjtésről csatlakoznak a karácsokihoz. Volt olyan is, hogy az utolsó pillanatban szükség lett egy sportcipőre, azonban az ajándékok már megvoltak, a keret elfogyott. Ekkor egy osztály egyhangúlag úgy döntött – a lemondott csoki árán túl –, ha egy cipőre van szükség, akkor azt ők „összedobják”.
A projekt működésének alapelve, hogy pénzt nem adunk át közvetlenül a családoknak. Mindent a szervezők, diákok, önkéntes kollégák intéznek. Az igények feltérképezése, a játék, ruha, téli kabát, ünnepi étel, vagy akár egy olyan „luxus”, mint a mák, a dió vagy a Nutella, amelyek az ünnepi asztal részei, mégis sok család nem engedheti meg magának – beszerzése, az ajándékok csomagolása, és azok elszállítása mind az ő feladatuk. Ha kell, tüzelő vagy éppen ágy is érkezik, a döntés mindig a család valós igényeiből születik.
A karácsoki egyre inkább intézményesül, miközben továbbra sincs benne semmi hivatalos: nincs benne az éves munkarendünkben, a pedagógiai programunkban, nem szerepel szabályzatban, mégis működik. Eleven, állíthatjuk, hogy már élő hagyományunk, amely minden évben újra meg újra megszületik, mert van kiket megajándékozni – és van egy közösségünk, amely szeretne adni.
Célunk, hogy a környezetünkben élőkön segítsünk, ott ahova kevés jut. Másodsorban ezzel neveljük diákjainkat, érzékenyítünk, formálódunk mi is, és megtanuljuk azt, hogy adni jó, de akkor a legértékesebb, ha odafigyeléssel, személyességgel, emberi méltósággal történik.
A karácsoki ma már egy kicsit olyan, mint az adventi gyertyagyújtásaink, a karácsonyváró éneklésünk, vagy az osztálykarácsonyaink: a karácsonyi készületünk része és megmutatja, milyen ereje van annak, ha sokan mondanak le egyetlen tábla csoki áráról, vagy akár többről.
