A Pannonhalmi Bencés Gimnázium, Egyházzenei Szakközépiskola és Kollégium XII. évfolyamának ballagási ünnepélyére 2014. május 1-jén 12.30-kor került sor.

 A nap ugyanúgy süt, mint annyiszor máskor itt a bástyán. Most mégis nehezen hiszem, hogy ez ugyanaz a nap lenne, mint ami eddig figyelt minket. Ő barnított le a nyáron, majd nézte végig, ahogy elköszönünk szüleinktől a keresztnél. Ő világította meg a kispálya vörös burkolatát és fagyos sétáinkat a várkörön. Ha mindezt ilyen barátságosan szemlélte, most miért süt a szemembe? Még nehezebb elhinni, hogy mindent látott már. Hogy nincs új a nap alatt. Hiszen mi, kedves 12. évfolyam, ma ballagunk el Pannonhalmáról először és utoljára. 

A búcsúzást még mindig nem tudtam megszokni, pedig sokat gyakoroltuk már. Legjobb lenne egyszerűen túl lenni rajta. Majd a busz ablakából integetni, mint annyiszor. Elkerülve az utolsó esetlen mondatokat követő csendet, mert mégis csak kell valami megnyugtatót mondani. Például, hogy vigyázok magamra, majd írok, gondolok rád. Jobb lenne most is egyszerűen tovább állni, azzal a megszokott tudattal, hogy úgy is megint találkozunk. De most itt a félelem, hogy talán mégse. Valahogy sokkal könnyebb azt mondani, Isten hozott, mint azt, hogy Isten veled. Megértjük-e egymást évek múlva is úgy, ahogy most? Újra lehet kezdeni a félbehagyott mondatokat?

 Biztos vagyok benne. Megértjük majd egymást. Mert ebben a hat, négy évben mind megtanultunk pannonhalmiul. Ezt a furcsa nyelvet, még ha kicsit akcentussal is, de már folyékonyan beszéljük. Pannonhalmiul beszélgetünk az ebédre várva, így írnak a zöld táblára, levelezünk stúdiumon. Így visszük le a szemetet, súgunk az órákon, még a zigazagát is pannonhalmiul üvöltjük az AB focimeccsei alatt. Ilyenkor úgy érzem ezen a nyelven, csak ordítani, vagy suttogni lehet. 

És nem csak megértjük azt, ami körülöttünk történik, hanem mesélni is tudunk róla. Például a tanárokról. Szép lassan kezdtük kihallani mondataik mögül azok valódi értelmét. Egyre kevesebbszer háborodtunk fel, hogy „ebből az órából megint semmit nem értettem”. Persze ők is csak tanulják a nyelvet, vannak, akik már évtizedek óta, vannak, akik idén kezdték az intenzív nyelvkurzust. Mostanra tudok annyira én is pannonhalmiul, hogy rácsodálkozom néha kiejtésükre, pontos mondataikra. Azokra a finomságokra, amikhez nem elég a nyelvérzék, odafigyelés is kell. Amikor nekünk mondja, és mégis érzed, csak neked szól. Egy egyszerű „hogy vagy?” mögötti aggódásról beszélek most. A szemrehányás közbeni cinkos mosolyról. Mert akármit tehetek, mégis csak egy nyelvet beszélünk.

 Szünetekben az otthoniak is megtanulhattak pár szót. Nálunk például a boltos néni tudja, hogy a laudetur Jesus Christus magyarul azt jelenti, hogy kezit csókolom. S megértően rábólint, hogy szervusz. 

A kedvenc pannonhalmi szavam a szabadság. Tudom, hogy vannak, akik meglepődnek ezen, volt egy idő, amikor én is szentül meg voltam győződve, hogy a Bakonyt a bencések emelték, hogy ne lássak hazáig. Ez a pannonhalmi szó, ’szabadság’ nyersfordításban magyarul így hangzik: vedd észre. Amikor kézen fogva megmutatják neked azt, amiben eddig térdig álltál: hogy eldönthesd beúszol-e a mélybe. Hogy meddig úszunk, még nagyon sokára derül ki. A pannonhalmi nyelv szépsége igazából az, hogy ilyenek vannak benne. Hogy a szabadság szó jelentése a prefektusi szobától az óceán túlpartjáig tart. 

Megkérdezhetnétek, miért jó megtanulni pannonhalmiul. Kevesen beszélik, nincs belőle nyelvvizsga, tehát az érettségin pluszpont sem jár érte. Teljesen igaz, pannonhalmiul nem kell megtanulni. Tulajdonképpen nem is lehet, mert ez a nyelv nem létezik, mi találtuk ki. Nincsenek külön szavai, nincs saját nyelvtana. Most is magyarul beszélek, mind értitek. Csak mi vagyunk itt együtt, még egy darabig. Mi voltunk itt. Rohantunk a főlépcsőházban, elfutva a stúdiumok, a zöld tábla, a szemetet alig bíró hetedikesek mellett, ki a főkapun le a várkörre, hogy elkezdjük Boldogasszony-köreinket, a fektetett nyolcasok végtelenjét. A szerda esti filmre nem mentem el, de elmesélted, majd én a péntek estét. És amikor nincs mit mondjunk egymásnak, mert minden történetet hallottunk már: még a csöndben is pannonhalmiul hallgatunk.

 Ebben a nyelvben a mondatok általában éssel kezdődnek. Sőt vannak olyanok, nem is kevés, amelyek éssel fejeződnek be. Talán ezért nem lehet igazán pannonhalmiul elköszönni. Isten veletek. És…