Május 7-jén került sor a gimnázium ballagására, hatvanöt érettségiző diákunk vett búcsút az iskolától, tanároktól, diákoktól, bencésektől. A tizenegyedikesek nevében Balassa Máté (11.B) köszönt el az érettségiző évfolyamtól, a ballagók részéről pedig Tóth-Heyn Máté beszélt. Végül Titusz atya bocsátotta útra a búcsúzókat. A ballagási beszédek és a fényképgaléria alább. Fotó: Horváth Tamás

Balassa Máté (11.B) beszéde

Kedves fiúk és kedves ünneplő közösség!

Négy, vagy hat éve történt. Amikor megérkeztél ide. Nem volt még világos a helyed iskolánk akkori lakói között. Az is igaz, hogy reményekkel és kíváncsisággal jöttél ide. Ott van benned valahol, az emlékeid között, egy pillanat. Egy perc, mikor még bármivé válhatott volna számodra ez a hely, felfedeztél egy eldugott helyet a folyosón, megismertél egy embert, akit hasonló dolgok érdekeltek, mint téged. Ebből lett az első köve annak a várnak, amit ma Pannonhalma néven ismersz.

Még minden varázslatos volt. Nem volt megszokott a Kőrishegy látványa. Nem tudtad, hogyan kell végigcsúszni az esőben a kispályán. Még nem nőtt össze egyetlen szóvá az a kettő, hogy közösségben vagyunk. Idegen voltál még egy zárt társaság küszöbén. És mikor beléptél ebbe a társaságba, szembe kellett nézned a felsőbbévesekkel. Milyen volt első találkozásod az akkori idősebb pannonhalmiakkal?

Nem tudok a nevedben beszélni. Inkább elmesélnék egy történetet, az én történetemet arról, hogyan ismertem meg a bencés diákokat. Elsőként akkor találkoztam az akkori tíz B-vel, mikor egy este meghallottam beszélgetésüket. Nehezemre esett megérteni, hogyan fér össze a fejemben lévő Pannonhalma fegyelmezett képével ez a fajta nyílt őszinteség. Nem gondoltam volna, hogy szabad ellent mondani egymásnak, és nem tudtam elképzelni, hogyan alkothatnak szinte tiszteletlenül szabadon élő emberek értelmiségi iskolát. Akkor még nem értettem.

Most másképp látom a dolgot. Részévé váltam társaságunknak, megszoktam a Kőrishegyet, és én is megtanultam, hogy mikor mit szoktunk mondani. Köszönöm, hogy ránk bíztad ennek a helynek titkait. Továbbadtad, mit jelent itt élni. Köszönöm.

Négy évet, vagy hatot töltöttél itt, és én még ennél is kevesebbet. Egy emberi élet kicsiny része, és a mi utunknak is csak egy szakasza ez a pár év. Pár év, ami alatt tapasztalatlanból bölccsé váltál. Pár év, ami tanúskodik mindarról, amit elértél és megtanultál itt.

Sokféle átalakuláson mentél keresztül, az ebédlőben elfoglalt helyed változásától a kollégium lépcsőházán belüli – lábakat próbára tevő – felemelkedésedig. És nem minden látható ezek közül a külső szemlélő számára. Mit gondolna az a négy vagy hat évvel ezelőtti fiú, aki először lépett be a vaskapun, ha meglátna és meghallana téged most?

Te magad tudod, mivel vagy több annál a fiúnál. Legyen az írás vagy olvasás által, számolás vagy gondolkodás során megszerzett gyakorlat; legyen hosszú órák munkája során elsajátított tudás, kreatív ötlet, nyelvi készség. Legyen akár labdával, fegyverrel vagy tulajdon testeddel vívott sport, akár az, hogy a világra hatni tudsz, vagy éppen a zene ajándéka. Mit gondolna ezekről az a négy, vagy hat évvel ezelőtti fiú?

És a barátok, akiket megismertél, akikbe bizalmat mertél helyezni; azok az osztálytársaid, akikkel nem értesz egyet, és akivel hosszan ellent tudtok mondani egymásnak… Velük állsz itt, és a válladra nehezül mindannak az értéke, amit összegyűjtöttél a gimnázium falai között. Életre szóló barátokat szereztél bennük, minden szórakoztató, zseniális, őrült és dühítő tulajdonságukkal együtt. Velük jutottál odáig, hogy szünetben a galériában tudtok csocsózni, és a mikulás-műsor után együtt megünnepelni magatokat.

Mit gondolna az a fiú, évekkel ez előttről, a mai nap láttán? Most, ahogy kezedben szegfűvel állsz itt, már megépítetted azt a várat, amit Pannonhalma néven ismersz. Már világod részévé lett a Kőrishegy vonala, az esőben focizás. Az a fiú még nem értené, amit te már igen: azt, hogy Pannonhalmán tiéd lett a szabadság. Szabad volt várat építeni.

– Isten veled!

Tóth-Heyn Máté (Ph’17b) beszéde

Több, mint ezer évvel ezelőtt egy ember fogott egy nagyobb, szögletesre faragott követ, majd elhelyezte valahol itt mögöttem. Ő volt az első kő. Hamarosan újabb és újabb kövek tűntek fel mellette és fölötte, mígnem a kövek egybefüggő falakká alakultak. Az évszázadok során ezek a falak csak nőttek és nőttek. Szétterültek a hegy tetején és figyeltek. A falak ugyanis rengeteg mindent láttak és mindent megjegyeztek. Ezer évnyi kristálytiszta emlék és tapasztalat rakódott le a felületükre, melyekhez mi is hozzáférhetünk. A falak ugyanis nem rejtegetik tudásukat önző módon sőt, folyamatosan csak mesélni próbálnak. Ha megállunk valahol és jól figyelünk, magunk is hallhatjuk, ahogy a vastag falak elmúlt korok történeteit suttogják. Mesélnek sikerekről, hibákról, tragédiákról, vagy csak felidézik közös emlékeiket az arra járóval.

Mikor az ember idejön tanulni, nem érzi magát méltónak a falakhoz. Mit számít négy, vagy hat itt töltött év az ő szemszögükből? Jelentéktelen idő. – mondanánk mi. De a falak nem tesznek különbséget. Kezdetektől közös élményeket keresnek velünk is. Minden lépésünket figyelik és megjegyzik. Várják a pillanatot, mikor töretlen figyelmük egyszer csak meghozza gyümölcsét és mi is meghalljuk az ő szavukat.

Fontosak vagyunk nekik, mivel belőlünk épülnek. Folyamatosan emlegetik a közös élményeket, az együtt töltött hosszú órákat. Ha jól figyelünk, mindannyian hallhatjuk szavaikat, akár most is, ebben a pillanatban.
Ezeket persze eleinte nem könnyű kihallani, de megpróbálok segíteni. Elmondom, hogy a kőrengeteg nekem miket suttog: Nagyon tetszett neki például, mikor az első szülői látogatáskor olyan büszkén körbevezettem a családomat és megmutattam nekik minden kedves zegzugát a falaknak. Akkor kezdtem el én is jobban figyelni rá. Aztán azt is sokat emlegeti, mikor egy hosszú beszélgetés után őszintén rácsodálkoztam valakire. Újabb és újabb kapcsolatok kötődtek és ő mindegyik mellett ott állt, mint néma tanú. Vagy egy másik emlék: osztályfoci volt. Nem is ment rosszul aznap, lőttem pár gólt. Boldog voltam, és bástya is velem örült. Vagy egy tavaszi este emléke. Már érett a cseresznye a Hospodárban és én néztem a lemenő napot pár barátommal. És a vár is nézte velünk. De volt, hogy összetörve és tompultan ballagtam egyedül egy üres folyosón, és ő akkor is ott volt velem. Ezt is szokta emlegetni. Azonban én korántsem szerettem őt mindig. Az erőszakos ragaszkodása gyakran az őrületbe kergetett. Mikor dühömben már a falba rúgtam és semmi mást nem akartam, mint minden szálat elvágni köztem és e-között a hely között, ő rám nézett és azt mondta: Már túl sokat tudunk egymásról. Most nem mehetsz el. Valahogy így láncolt magához.

Néha elnézegettem, mikor a munkások téglát téglára pakolva új falakat húztak az apátság körül a nagy melegben. Vajon tudják mit csinálnak? Tudják, hogy az éppen elhelyezett kődarab hány nemzedék sikerét és sorsát köti majd magába? Valószínűleg nem. De mi már tudjuk. Tudjuk, hogy szükség van rá, hogy építsük és hogy rendszeresen meghallgassuk őket.

Négy év során meglehetősen sok mindenen ment keresztül a viszonyunk a falakkal, és az utóbbi pár héten arra lettem figyelmes, hogy valami gyökeresen megváltozott. Már nem szorítanak, és nem tartanak vissza úgy, mint régen. Vastagságuk eltörpül, ahogy szemünk előtt kinyílik a világ. Mintha egyre többször azt suttognák, hogy elengednek. A falak visszavárnak, és mi készen vagyunk. Elhelyeztük köveinket.

Titusz atya beszéde

„A szikla megvan, ajándékba kaptuk. De építenünk nekünk kell rá.”

Kedves Főapát Úr, kedves kollégák, diákok, Vendégeink: rokonok és jó barátok,

Kedves Ballagók!

Bevallom, jól eső érzés volt ezt az idézetet olvasni ballagási meghívótokon. Nemcsak azért, mert a 100 éves korában eltávozott Placid atyától származik, hanem azért is, mert jelzi: valami nagyon fontosat megértettek, megtanultatok az elmúlt évek során. A szikla megvan: ez jó esetben evidencia. De a felismerés: ajándékba kaptuk, ezen már egy élet iránya múlhat.

A szikla Jézus Krisztus, akit elvetettek, de akit Isten harmadnap feltámasztott a halottak közül. 2000 évvel ezelőtt sokan mást vártak, másmilyen Felkentet, valamilyen diadalmast, győzedelmest, aki kiűzi a rómaiakat, aki megteremti itt és most, a szemünk láttára az Isten uralmát és elűzi az ellenséget. Nem ilyen Felkentet kaptunk, hanem szelíd bárányt, aki az ellenségszeretetről tanított. Sok önjelölttel fogtok találkozni, sok más javaslattal fognak előállni. Az Írás egyértelmű:  „A lerakott alapon kívül, mely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat”.

És bár nem erről szól az idézet, egy pillanatra eszembe jutott ennek kapcsán egy másik szikla, a Qpac, melyhez szintén sokféle módon lehet viszonyulni. Lehet miatta bosszankodni, hogy milyen messze van a vasútállomástól, mennyit kell gyalogolni felfele, hogy semmi sincs itt. Meg úgy is lehet viszonyulni a hegyhez, hogy milyen jó, hogy ilyen messzire lehet látni innen, milyen jó, hogy ilyen jó fej osztálytársaim vannak, milyen jó, hogy ennyi kihívás elé állítanak. És hálával fogadni ezt az ajándékot. Egész életed tud megváltozni, ha nem keserű lélekkel, hanem hálával tudod fogadni az eléd táruló ajándékot.

Kedves Ballagók!

A szikla adott. De építeni nektek kell rá. Azon gondolkozom, mit adtunk mi nektek, hogy tudjatok rá építkezni, most, amikor véget értek középiskolás éveitek.

A ballagási meghívón a másik idézet így szól:

„Gondoljatok az emberi erőre: nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre!”

Az építkezés nagyságára és egyben nehézségére gyönyörűen hívja fel a figyelmet ez az idézet. Mert ez az építkezés nem látványos. Amikor a gondolat pallérozásán, a belső felvértezésén dolgozunk, az nem látványos, hanem munkás. Csal az, aki gyorsan, könnyen, minden erőfeszítés nélkül akar nagyot, látványosat alkotni.

Úgy néz ki tehát, hogy ennek az építkezésnek a tere belül, magunkban van. Egyik kedvenc írómtól, Pascaltól szeretnék idézni:

„Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza. De még ha eltaposná  a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála. Tehát minden méltóságunk a gondolkodásunkban rejlik.”

Kedves Fiúk!

Ezt a méltóságot akartuk nektek megmutatni, ezt akartuk nektek megtanítani az elmúlt években. Eddig igyekeztünk Pannonhalma ezer éves falai között biztonságos, otthonos, meghitt világot teremteni számotokra. Ennek vége. Minden igyekezetünkkel együtt egyikünk se gondolja, hogy innen, a hegyről meghatározhatnánk a világot, ahová indultok; vagy hogy átadhatnánk nektek egy olyan receptet, mellyel megőrizhetnétek magatokat, távol tarthatnátok magatokat a veletek szembe jövő veszélyektől, csapdáktól.

Viszont mindig veled lesz, akár akarod, akár nem, a belső világod, amit senki sem vehet el tőled. Ezért az én útravalóm nektek 3 gondolat, mely nem kerül pénzbe, tőled el nem vehetik, legfeljebb rácsodálkozhat a téged körülölelő világ:

Az első így szól: Maradj mindig párbeszédben az Örökkévalóval! Legyél hálás az életért és ha nehéz, akkor ne add fel könnyen, akkor a panaszodat, a bajodat, a gondodat tárd elé! Hiszen írva van: az Istenkeresőknek minden a javukra válik. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium növendékeként hagyod el ezt a helyet: a név közepén rejlik a lényeg: te bencés diák vagy, azaz áldott. Számtalanszor áldottunk meg titeket, áldottak vagytok, a Mindenható védelmező jobbja fölötted, – ne engedd el ezt a kezet!

A második: maradj mindig párbeszédben a társaddal! Azzal is, akivel te magad szeretnéd járni az utadat és azzal is, akit kaptál az út folyamán, akit nem te választottál, hanem egyszerűen úgy hozta az Élet, hogy útitársad lett. Maradj vele párbeszédben, akkor is, ha túl harsányan énekel, akkor is, ha nem énekel! És ha idegennek, nehéznek vagy épp elviselhetetlennek tűnik, jusson eszedbe az Írás: „szeresd felebarátodat, mert olyan, mint Te”

És a harmadik: maradj mindig párbeszédben – magaddal! Figyelj a bensődre, mit súg, mire indít! Hogy egy másik kedves írómat idézzem: „jól csak a szívével lát az ember!” Nem tudom elképzelni, hogy zord eszmék, vad izmusok kerítsenek hatalmukba, ha figyelsz a benned lakozó Lélekre.

Kedves Ballagó!

Abban bízom, hogy az elmúlt évekből magaddal viszed az elhatározást a párbeszédre. Magaddal, a társaddal és az Örökkévalóval. Ha ez a hármas megmarad, minden körülmények között meg fogsz maradni embernek, a szó legnemesebb értelmében. Gondolkodó embernek. Mert az ember minden méltósága a gondolkodásban rejlik. Isten veletek!