A 10.B osztály május elején a szokásosnál nagyobb utazásra vállalkozott: a Wacław Felczak Alapítvány Polonica Varietas pályázatának támogatásával Krakkó és környéke legfontosabb nevezetességeit keresték fel. Alább olvasható úti beszámolójuk.Bár az indulás nem volt épp zökkenőmentes (a sürgősségi betegellátó osztályt szokványosnak ugyancsak nem mondható módon már a határ átlépése előtt megjártuk), végül sikerült eljutnunk Wieliczkáig, ahol nemcsak a párját ritkító, a monda szerint IV. Béla lánya, Szent Kinga által alapított sóbányát néztük meg hatalmas faszerkezeteivel, kristálytiszta tavacskáival, sóba faragott kápolnájával, hanem azt is átélhettük – sokan közülünk talán először – hogy milyen olyasvalakivel beszélgetni, aki pusztán a nyelvünk és kultúránk iránti érdeklődésből tanult meg magyarul. Lengyelországban ez is megeshet, könnyebben, mint gondolnánk.

A szállásunk egy krzeszowicei középiskolában volt, ahol az érettségi és a (bombariadó miatti) megerősített rendőri jelenlét mellett is úgy fogadtak minket, mintha kedves régi barátok lennénk. Mint megtudtuk, a kisvárosnak is erős – a kuruc korra visszavezethető – magyar kötődései vannak.

A második napot teljes egészében Krakkóra szántuk. Idegenvezetőnk, Aranka Małkiewicz, akinek a szervezésben nyújtott segítségéért is köszönettel tartozunk, kimerítő alapossággal kalauzolt bennünket végig a város legfontosabb emlékein, és közben a magyar történelemből is leckét kaptunk, mert a félnapos sétán alig akadt olyan állomás, amelynek ne lett volna magyar vonatkozása. (A történelmi Magyarország határain kívül ezt nem sok város mondhatja el magáról; nem véletlen, hogy Krakkó a magyar-lengyel kapcsolatoknak is szimbolikus jelentőségű helyszíne.) Délután hosszú szabadidő következett, s ezt mindenki saját igényeinek megfelelően alakította: volt, aki a Hölgy hermelinnelt csodálta meg, volt, aki a lengyel gasztronómiával kötött közelebbi ismeretséget, és persze volt, aki inkább ejtőzött egyet valamelyik parkban – egyébként érthető módon, mert ez a kirándulás legkevésbé sem a lazításról szólt.

Utazásunkat Auschwitzban zártuk. Sokan talán rá sem ébredtük, hogy hosszabb idő alatt jártuk be a két tábort, mint Krakkó történelmi belvárosát; de a sivár barakkok közt semmivel sem kaptunk kevesebbet, mint az egykori királyi székhely világszép utcáin. Semmiképp sem kikapcsolódás, mégis kihagyhatatlan: csendben megállni a krematóriumok romjai felett, végigmenni a birkenaui sínek mentén, aláereszkedni a pincékbe ezerszer többet jelent, mint akár a legjobb történelemóra, a legszínvonalasabb megemlékezés. Olyan hely ez, amit minden magyar diáknak látnia kellene.

Visszafelé a buszon feltűnően csendes az osztály. Mindenki fáradt persze, de mi, prefektusok azért kicsit reméljük, hogy az élmények feldolgozása is igényli ezt a csendet. Minden bizonnyal így van.