Ma, 2021 májusának utolsó szombatján, a reggeli órákban, életének 80. évében, elhunyt Jankovics Marcell rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, művelődéstörténész, a Nemzet Művésze, Pannonhalmi öregdiák-társunk (1959A). A holnapi diákmisében imádkozunk lelki üdvéért, hálát adva életéért, művészetéért, életművéért. Életének fontosabb állomásaival, ill. a Pannonhal-MA újság 2015-ös VIII. évfolyamának/3. számában megjelent interjúval emlékezünk rá alább.

1941. október 21-én született Budapesten. Apja Jankovics Marcell (1906-1970), banktisztviselő, nagyapja id. Jankovics Marcell (1874–1949), író, politikus, ügyvéd volt. Apját 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és életfogytiglani kényszermunkára ítélték. ’56-ban kiszabadították; a forradalom leverése után felügyelettel szabadlábon maradhatott. Közben családját 1951-ben kitelepítették, ahonnan csak 1953-ban térhettek vissza. A gyermek Marcell 1955-től a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba járt, itt is érettségizett. Így emlékezik itteni éveire: „Mit adott a pannonhalmi gimnázium? Például csodálatos természeti környezetet, páratlan napfelkeltéket. Az iskola, a kollégium miliője pedig a középkor iránti vonzódásom miatt is meghatározó volt. Továbbá a bencés gimnázium adott nekem a maga szigorával egy mintaszerű munkakultúrát. Az ott megszerzett érettségi mögött olyan tudásnak kell lennie, ami sok esetben meghaladja azt, amit egy mai diplomához feltételül szabnak.”

1959-1960-ban segédmunkásként dolgozott, majd 1960-tól a Pannónia Filmvállalathoz (ma Pannóniafilm kft) került, ahol fázisrajzolóként kezdett dolgozni. 1965-ben rendezőnek nevezték ki. 1965-től 1968-ig Dargay Attilával és Nepp Józseffel közösen készítették a nagy sikerű Gusztáv című rajzfilmsorozatot. 1971-72-ben a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanított animációt. 1973-ban a Hanna-Barbera megvette a János vitéz forgalmazási jogát angol nyelvterületre, örök időkre. Soha nem vetítették. 1974-ben Sisyphus c. munkáját Oscar-díjra jelölték. 1977-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma-díját a rövidfilmek kategóriájában, Kűzdők c. filmjével, de az akkori kultúrpolitika jellemző epizódjaként Jankovics helyett mást küldtek ki a díj átvételére. 1981-től pedig az Iparművészeti Főiskolán tanít szintén animációt.

1983-ban elkészült Az ember tragédiájának animációs film forgatókönyve. 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett.
1996-tól kinevezték a Pannóniafilm Kft ügyvezető igazgatójává. Még ugyanebben az évben megpályázta a Duna Televízió elnöki posztját, sikertelenül. 1997-től a Magyar Iparművészeti Egyetem DLA minősítésű egyetemi magántanára lett. 1998-2002 a Nemzeti Kulturális Alap elnöke. 1998-tól Magyar Művelődési Társaság elnöke. 2003-tól a Fidesz Kulturális Tagozatának elnökségi tagja.

Főbb díjai: Balázs Béla-díj (1974), Arany Pálma-díj (1977), Kossuth-díj (1978), érdemes művész (1984), Minden idők legjobb rajzfilmje-díj a Fehérlófia c. rajzfilmjéért (Los Angeles, 1984), Életfa-díj (1988), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1998)

Filmjei:

Rendezőként

• Ének a csodaszarvasról (2002)
• Mondák a magyar történelemből (1986)
• Fehérlófia (1982)
• Kacor király (1978)
• Magyar népmesék (sorozat) (1977)
• Küzdők (1977)
• Sisyphus (1975)
• János vitéz (1973)
• Hídavatás (1969)
• Tendenciar (1967)
• Gusztáv, a társas lény (1965)
• Jónás és a cet (1963)

Forgatókönyvíróként

• Ének a csodaszarvasról (2002)Küzdők (1977)
• János vitéz (1973)
• Tendenciar (1967)

Könyvek

• Jelkép-kalendárium (1988)
• A fa mitológiája (1991)
• Ahol a madár se jár (1996) 
• A Nap könyve (1996)
• Mély a múltnak kútja (1998)
• A szarvas könyve (2004)
• Csillagok között fényességes csillag (2006)
• Lékiratok I-II. (2007)
• 3+1 A négy évszak szimbolikája (2008)
• Trianon (2019)

Társszerzőkkel

• Jelképtár (1990)
• Csodakút (1994)
• Égforgató csodagyűrű (Mirtse Zsuzsa Égforgató csodagyűrű c. mesekönyvének illusztrálása) (Méry Ratio Kiadó, 2004)
• A lőcsei Szent Jakab templom szárnyasoltárai (Méry Gábor-Jankovics Marcell díszalbuma) (2007)
• Lovagkór (Mirtse Zsuzsa Lovagkór című könyvét tusrajzokkal illusztrálta) (Méry Ratio Kiadó, 2007)

Interjú Jankovics Marcellal – Pannonhal-MA , 2015. 8. évfolyam / 3. szám

Marci, 1955-1958 között három évig együtt voltunk Pannonhalmán. Te ugyan alsós voltál, én felsős, de en­nek ellenére nem olyan volt a kapcsolat köztünk, mint egy alsós és felsős között szokott lenni. Ebben nagy szerepe volt, hogy nagyon sok egy­formaságunk volt, én kezelhetet­len gyerek voltam Pannonhalmán, te sem voltál különb. Mindkettőnk édesapja börtönben volt azokban az években, amit ugyanakkor nem tudtunk egymásról, és azt sem, hogy ültek mindketten együtt Kovács Arisztiddel. Mesélnél valamit Arisztid atyáról?

Nagyon szívesen. Úgy ismertem meg, hogy kiszabadult 1956 nyarán, a forra­dalom előtt, azelőtt, hogy az én apám kiszabadult volna. A kórházba vitték, és ő keresett meg engem valamilyen üzenet formájában, hogy apámról ho­zott hírt. Én meglátogattam őt, de nem Pannonhalmán, mert nyári szünet volt, ha nem csal az emlékezetem, a Szent Ferenc Kórházban volt utókúrán. Kö­zölte velem, hogy ő a vértestvérem, mert az apám vért adott neki. Apámtól tudta, hogy amikor én egészen kicsi baba voltam, 11 hetes, besárgultam, és apámnak ugyanaz lévén a vércsoportja, mint nekem, ő adott nekem vért. Ezzel mentett meg. Ez Arisztid atya szemé­ben minket összekötött. Pannonhal­mán angolt tanított nekem, és rossz néven vette, hogy nincs nyelvérzékem. Hiába tudok olvasni angolul, ha hallok valakit beszélni, azzal problémám van a nagyothallásom miatt. Ez a nem sikeres dolog az életemben. Jártam át hozzá bizonyos időközönként, ha volt nála va­lami hazaija, megkínált vele, például sü­teménnyel, megitatott angol keserűvel. Anglomán volt, járt Angliában és talán Írországban. Úgy is nézett ki Arisztid atya, mint egy öreg vikárius egy vidéki templomból. Össze-visszaálló fogak, hosszúkás fej, nagy busa fehér szemöl­dök, vérvörös orr, és borzasztó kedves ember. Rájött, hogy tudok rajzolni, és elkezdett dolgoztatni. Elvitt festőmű­vész barátaihoz, Molnár C. Pálhoz, Var­ga Nándor Lajoshoz, aki történetesen a nagynénémnek mestere volt grafika­tanárként a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Ő azok közé tartozott, aki engem művészi pályára akart segíte­ni. Megmentett a kirúgástól is, mert Legányi Norbert, fizika- és matemati­katanárom, később igazgató, majd fő­apát szerint elkövettem egy fatális bűnt. Egyszer megkérdezte, mit gondoltok, mi a fajsúly? Én meg jelentkeztem, és azt mondtam, hogy az anyag jellemző tulajdonsága. Letérdepeltetett, mert ezt ő úgy fogta fel, hogy én csúfolom. Ettől kezdve formálisan üldözött. És aztán egyszer ki akart rúgni, mert azt mondtam egy osztálytársamnak, hogy szétrúgom a pudvás segged. Akkor is Arisztid atya mentett meg, de az igaz, hogy Ábel is mellém állt.

Úgy tudom, hogy másokkal is volt afférod! Ha jól emlékszem Efrém atyával.

Igen, az egy nagy affér volt. „Jó boron hízott, nem babon és cefrén, vitézlő, kövérlő dr. Sulyok Efrém.” – szólt a diák­vers róla. A háta mögött Golyónak hív­tuk. Papi civilben ment le szombaton a gyalogúton a várkerület mellett, és mi ott fociztunk. Én üvöltöttem, hogy „Gu­rul a Golyó!”, boldogan, hogy elmegy, és nem lesz magyar óra hétfőn. Mindenki hasra vágta magát, de egy osztálytár­sam, gyerekparalízises, nem tudta ma­gát csak úgy hasra vágni. Amikor vissza­fordult, látta szegény osztálytársamat, aki elmondta, ki kiabált. Ettől kezdve minden magyar órán feleltetett, két éven át. Én lettem a világ legjobb ma­gyarosa emiatt. Aztán amikor leérett­ségiztem, az is egy érdekes történet: mert abszolút pártállami idők voltak, a piarista gimnázium igazgatója volt az egyházi elnök, a világi elnök pedig a Foxi Maxitól jött. Hárman választottuk azt a témát az írásbelin, hogy Nemzeti érzés a Himnusz, Szózat és a Nemzeti dal költőinél. Az összes többi a munkás­mozgalmi témát választotta. Mi hárman úgy megkaptuk a hármast az írásbelire, mint a pinty. Ezek után huszonhárom magyar tételből kellett felelnem. Kemé­nyen megdolgoztattak. Ilyen kérdések voltak: mi rímel a kanászra, és Csokonai melyik versében. Megkaptam végül az ötöst, és azt mondta Efrém atya, hogy a Golyó meg van bocsátva.

Úgy emlékszem, hogy Csóka Lajos­sal nagyon jóban voltál.

Csóka Lajos egyetemi tanár volt koráb­ban. Nagyon benne volt a történelem­ben. Az egyik érettségi találkozónkon, akkor már nagyon hamvas volt, kifehé­redett a bőre, pergamenszerű volt, és megható volt, öreg bácsi lett, elvitt min­ket a levéltárba, ugyanúgy, mint az első történelemórán. Mindenki könnybe lábadt szemmel állt körülötte. Felidézte, amikor letegeztem. Feleltem, és egyik állításomra azt kérdezte: „Ezt nekem mondod!?” Én erre: „Neked!” Teljesen véletlen volt, gyerek dolog, és ő ezt megjegyezte. Eltelt vagy harminc év, és emlékezett. Ezek a tanárok ritkaság­számba mentek, mert nekik a gyerekek meg voltak egyenként, pedig több év­folyam ment rajtuk keresztül.

Végig rajzoltad ezt a pár évet Pan­nonhalmán, többféle pénzforrást jelentett neked. Koldusszegények voltatok, a zsebpénzt ilyenfajta te­vékenységekkel próbáltad kiegészí­teni.

Kilenc éves koromtól „családfenntartó” voltam. Vannak ezek a katedrálüveg aj­tókivágások a hálótermek ajtaján, volt a diákbolt, annak is üveg volt az ajtaja, faliújság, ezek ki voltak osztva rám, és akkor jött Tihamér atya, hogy meg fog jelenni egy verseskötete, és rajzoljak bele. Festettem neki egy hatásos mo­nokróm akvarellt. El volt ragadtatva. Nagy lelki erőt adott, hogy a tanárok is úgy gondolják, jó az általam választott életirány. A tablót is Ábellel, az osztály­főnökünkkel csináltam együtt. A kaput úgy alakítottuk át, hogy az alapítási dátumok helyére beírtam az érettségi időszakot, Ábel választott egy verssort Kosztolányitól, és ő is rajzolta a ková­csoltvasszerű betűket. Ahol a külön­böző emblémák vannak, a gyerekeket elosztottam úgy, hogy mindegyik a vágyott foglalkozásához kapott valami­lyen dolgot, és akinek nem volt, annak én találtam ki valamit a kapuemblémák alapján. Megkértetek, hogy csináljak egy vicces tablót az osztályról. Téged küldtek követnek. Egész jó kis karikatú­rákat sikerült csinálni.

Mai napig megvan a tabló, őrizzük, becsben tartjuk. Még egy utolsót Pannonhalmáról. Volt neked egy mindenki által irigyelt piros kockás flanel inged. Nagyon feltűnő volt, és volt is egy konfliktusod Hugó atyá­val.

Hugóval mindenkinek voltak. Vályi Hu­gót úgy hívtuk, hogy Hughes, a vérszo­pó. Megtanultuk Csóka Lajostól, amikor Parisznak osztani kellett az almát a há­rom istennő között, azt írta alá, hogy té kalliszté, a legszebbnek. Jött egy lányiskola látogatóba, és a sóhajok hídja fölött, az étterem fölött volt a szobánk, és egy hosszú madzagon leengedtünk egy gyönyörű piros al­mát. Hozzá volt ragasztva egy cédu­la, amin az állt, hogy té kalliszté. Na, ebédnél a Hugó azt mondta, hogy a IV.A-sok rothadt almával dobálják a turistákat, ezért nem kapnak vacso­rát. Egy ilyen emberrel együtt élni nem volt könnyű. Aztán kiderült, hogy a háború alatt ő mert zsidó­kat menteni – a közéletben éppúgy helytállt, mint Legányi Norbert. Gyerekekkel borzadály volt mind a ket­tő, egyébként pedig tiszteletre méltóak.

Nagyon egyedi – művészi, írói, gon­dolkodói – pályát futottál be. Külö­nösen szereted az okkult dolgokat, a szimbolika-rendszereket a rajzfil­mek mellett. Gratulálunk a Kossuth-díjhoz. Volt-e olyan munkád, ami közben arra gondoltál, hogy ez Pan­nonhalmából jött?

Minden. Persze ez túlzás, ez inkább ér­zelmi. Például ez a Márton-napi sorozat, le-lejárogatunk Pannonhalmára. Ami­kor indult, mint NKA elnök, én támo­gattam. Saját jogon kezdtek el engem hívni, nem azért mert bencés diák va­gyok, a feleségemet pedig mint az MKB Bank munkatársát. Mi minden éven ott vagyunk, és nekem ez az alkalom azt je­lenti, hogy miközben hallgatom a Liszt Kamarazenekart, aközben pásztázom a faragványokat, és próbálok beszívni abból az illatanyagból, amely évszáza­dokon keresztül a falakba tapadt. Erős kötődésemet a középkorhoz kizárólag Pannonhalmának tulajdonítom. A tör­ténelemhez kapcsolódó szerelmemre csak ráerősített Csóka Lajos. Úgy vol­tam gyerekkoromban szoktatva és nevelve, hogy a történelem lett legked­vesebb tantárgyam. Lett egy jó történe­lemtanárom, nem vette el a kedvemet, hanem épp ellenkezőleg, ráerősített a dologra.

Most mondok két ideillő példát aktuális munkáimból. Készítek egy könyvsoro­zatot Méry Gáborral felvidéki gótikus oltárokról, ami tizenkét kötetig fog ter­jedni, a tizediknél tartunk. Aztán csiná­lunk egy ismeretterjesztő tévésoroza­tot magyar szentekről. Elkészült négy Szent Istvánról, Gizelláról és Imréről szóló epizód, elkészült egy Szent Erzsé­bet, most két Szent Lászlón dolgozom. A legutóbbi felvidéki utunkon is Szent László-templomokba mentünk. Ülök a fotelemben, mondom a szöveget, Mécs Karcsi az idézeteket, ránk vannak pakol­va helyszínek, érdekes képek, történe­tek. Arra nincs pénz, hogy eljátsszák. És aztán megyünk tovább Salkaházi Sárá­ig és a kommunisták áldozataiig: „a XX. századi boldogtalanokig”. És mondok egy rajzfilmes témát, Árpádok emléke­zete rajzfilmsorozatunkat gyerekeknek, a mintafilm III. Béláról szól. Készítek egy „képregényt” Trianonról gyerekeknek. Csupa olyan téma, amiről le sem vakar­hatod, hogy köze van Pannonhalmá­hoz.

az interjút Szalai Béla Ph’58 készítette