Aki már hallotta – tudja – van valami felszabadítóan örömteli a Pannonhalmi Bencés Gimnázium karácsonyváró éneklésében. Amikor több mint háromszáz fiú együtt kiáltja, hogy „Hopp, csupp-csupp, hopp, csupp-csupp.” 2021. december 20-án, ahogy immár több mint negyven éve, ezúttal is közös énekléssel készültek az ünnepekre diákjaink hazautazás előtt. Igazgatónk, Albin atya kedvenc újszövetségi részletével kívánt áldott karácsonyt: „Isten ugyanis úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta. Hogy, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”Még 1976-ban, Korzenszky Richárd atya – aki akkor három éve tanított a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban – szervezte meg először a karácsonyváró közös éneklést. Ehhez maga válogatta a darabokat, a népi betlehemesek énekanyagát felhasználva. Azóta is ezek csendülnek fel a hagyományos, hazautazás előtti bensőséges ünnepen. Így volt ez idén is: Henrik atya vezetésével, a tanárokból, diákokból álló zenekar kíséretében énekelt együtt az egész iskola.

A karácsonyváró éneklésen Szabó Jónás végzős diákunk az adventi várakozásról beszélt, és arról, hogy neki mit jelent ez. Mint mondta, az advent egy aktív várakozás, haladás. „Ha belegondoltok, valami nagyon hasonló a keresztény élet: folytonos haladás, várakozás, folytonos advent, és várjuk az út végét. Tök jó lenne, ha idén advent nem érne véget a karácsonnyal. Ezután is lehet minden reggel imádsággal kezdeni a napot, ezután is lehet egy osztálytárs, egy rendtárs, akire külön odafigyelünk. Néha akkor is lehet böjtölni, ha az egyházi évben hivatalosan nincsen böjti időszak, és a vasárnapokat is meg lehet ünnepelni akkor is, ha nincsen gyertyagyújtás” – fogalmazott. Mint mondta, mindkét advent lényege, hogy vágyakozunk Krisztus után. „Isten végső országa még nem jött el, ezért én ezt addig szeretném várni, amíg Jézus teljesen be nem lép az életembe. Azt hiszem, ez egy egész életen át tartó várakozás.”

Az énekek között – ahogy már évek óta – Henrik atya mesélt. Ezúttal a zsinagóga egeréről, aki a fénylő csillagot követve, meglátogatta a kis Jézust Betlehemben, majd minden értékét neki adta. Az összegyűjtött magvait és azt a fél dióhéjat is, amiben mosakodott, hogy segítségére legyen, amikor a világot végérvényesen tisztává mossa. A mese szerint, amikor az egér a jászolban fekvő Jézus szemébe nézett, az öröm könnye végig csordult arcán, és egy éteri gyermekhangot hallott: „Bánatod az én bánatom, örömöd az én örömöm, életed az én életem.”

Majd úgy tért haza a zsinagógába a kisegér, mint aki terheitől szabadult. „Az egérlyuk felé haladva még utoljára a tóraszekrényt elfedő függönyre pillantott, tekintete azonban már más, függönyön túli titkokat és mélységeket fürkészett. Bár kamráját üresen találta, szíve pitvarában végtelen kincsekkel tért haza” – szólt a történet. Majd Henrik atya így folytatta: „Ebben a karácsonyi mesében arról hallottunk, miért szegény a templom az egere. Evilági mércével mérve ugyan tényleg szegénnyé lett, az égi skálán mostantól, mégis a leggazdagabbnak számít.”

Az ünnepségen kedvenc újszövetségi részletét olvasta fel a fiúknak igazgatónk, Albin atya. „Isten ugyanis úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta. Hogy, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Az atya gyermekkorát is felidézte a fiúknak. Amikor édesapjával együtt nézték át, vajon melyik izzó a hibás a karácsonyi égőn, amitől aztán a többi sem világított. Mint mondta, nagyon büszke volt magára, amikor megtalálta, és kicserélve fényesebb lett a karácsonyfa. Majd drukkolt, hogy az égők kibírják a karácsonyt. „Ez az izzósor, olyan, mint a közösség. Itt vagyunk egymás mellett és drukkolunk, mert együtt lesz ez szép. Ha valamelyik nem működik, akkor lehet, hogy az egész nem fog működni. Jézus, amikor eljött, megtehette volna, hogy egy csúcsdísz lesz, vagy csillagszóró. Nagy hadvezér, miniszterelnök, király vagy császár. De nem. Ő ennek az izzósornak akar a része lenni, olyan, mint mi. Teljesen hétköznapi ember. A mi közösségünkre vágyik, mert ennyire szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte” – fogalmazott.

Albin atya azt is bevallotta, hogy olykor igazgatóként megkísérti a gondolat, hogy milyennek kéne lennie iskolánknak, a közösségünknek ahhoz, hogy Isten felfigyeljen rá, és eljöjjön közénk. Mint mondta, karácsonykor ez a kérdés megfordul: „Milyen ez a mi közösségünk, hogy Isten ennyire szereti, hogy része akar lenni az izzósornak?” A kérdés, pedig nem az, hogy mik leszünk, vagy mivé kell lennünk ahhoz, hogy Isten szeressen bennünket – mutatott rá. „Az igazi kérdés az, hogy ki vagy te, hogy Isten ennyire szeret téged. Ezt a kérdést kívánom nektek karácsonyra és ezt a választ. Hogy újra meg újra találd meg, mert »Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.«”

Áldott karácsonyt kívánunk!