2022. április 8-án, 17.30-kor a nyílik meg Schild Tamás fotográfus Irgalom c. fotókiállítása a Gimnáziumi Galériában. A kiállítást megnyitja Máthé Andrea esztéta (a beszéd alább olvasható). A kiállítás 2022. május 25-ig látogatható. Mindenkit szeretettel várunk!

Máthé Andrea megynitó beszéde:

Schild Tamás fotográfus

Irgalom című kiállításának megnyitója

Pannonhalma, 2022. április 8.[1]

A fotográfia örömei, vagy még inkább örömei és fájdalma a látás örömei és fájdalma.”[2], írja Gerry Badger angol író és fotográfus.

Miért fáj a látás, a látvány érzékelése, amikor a Hétköznapi Pietà fotósorozat képeit nézzük? Nem tudok egyetlen, végleges és megnyugtató választ adni, de keresni megpróbálok, hiszen tagadhatatlanul fájdalmat okoz, amit nézünk, és amikor ezt felfogja látásunk: döbbenet van, riadtság és hirtelen becsukjuk a szemünket.

 Művészeti ismereteink között kutatva a pietà-téma ábrázolása elsősorban Michelangelo Pietà-szobrát juttatja eszünkbe, amelynek, ahogy legtöbb reneszánsz- és barokk pietà -ábrázolásnak, a nyugodt szépség, a fenséges és – Winckelmann szavaival – a „csendes nagyság” megjelenítése. Az örök idő megjelenítése, amely túlmutat a konkrét időponton, amely a keresztlevételt, az elsiratást követően a nagyobb Akarat elfogadásának ideje, amikor a belenyugvás és a remény periódusába fordul a gyász. Elvégeztetett. Ezután más jön: várakozás, az ígéret beteljesedésére.

A Hétköznapi Pietà anya-fiú kapcsolatában az örök idő összefonódik a konkrét idővel, a minden nap, a minden óra ismétlődő fájdalmával, emberi idővel mérve a határtalan szenvedés végtelenségével, amellyel az anyának és a fiúnak percről percre szembe kell néznie, amelyre megoldást kell találnia. A fotográfus, aki a fényképezőgép lencséjén keresztül teszi számunkra is láthatóvá az isteni örök és az emberi végesség, de végtelennek tűnő szenvedés összefonódását, képes mindezt képpé változtatni anélkül, hogy sajnáltatna; vagyis nem alacsonyítja le az anya és fia élethelyzetét, hanem együttérzéssé, együtt-szenvedéssé: con-passióvá változtatja. Az ő szemén és választásain, pl. a színválasztásán – főként a kék szimbolikus színére gondolok, amely Mária-színe – keresztül láthatjuk, hogy az anya együttes Sorsként éli meg saját és beteg gyermeke Sorsát, minden önsajnálat nélkül, és anélkül, hogy bármit is kérdezne Teremtőjétől. Saját élete eggyé vált életével és fia életével.

Ezért is olyan nehéz nézni ezeket a fotókat: hiszen szembesítenek saját esetlegességünkkel és az emberi élet kiszámíthatatlanságával. Vagy azzal is akár, ahogy szinte érzékeljük a beteg test tapinthatóságát: vajon mi meg tudnánk-e érinteni a valóságban? Vajon képesek vagyunk-e rá? Milyen viszonyt vagyunk képesek kialakítani mindezzel? Képesek lennénk-e arra, hogy valami jobbra várakozás lehetősége nélkül folyamatos fájdalomban éljünk? Az anya számára ez nem kérdés, mindennapi tett és minden nap számtalan érintés. Nem egyszerű találkozni az ebben megnyíló szeretet végtelen türelmével, amely örökkévalóságot is felmutatja számunkra.

A Mészárszéki anzix-sorozat képei is kérdeznek bennünket: Mit tesz az ember? Mit képes tenni? Az az ember, akinek minden haja szálát számontartja Teremtője, ő maga azonban képes részvét nélkül, tömegesen pusztítani és öldökölni. Ennek a sorozatnak más a kompozíciós és a képfelületi megjelenítése, absztrakt piktoriális megfogalmazás, monokróm a szín, a vörösnek és árnyalatainak – érzékelhetően a vérre utalás jeleinek – fókuszba állítása teszi erőteljessé és dinamikussá ezeket a fotókat. A hús-vér test megmutatása történik itt is, de belülről: a csontok, a hús, az ínak feltárásának, hasításának, a roncsolás kibomlásának megrázó képeivel állunk szemben. Mindez opponenciába állítható a Hétköznapi Pietà ikonszerű, statikus ábrázolásmódjával.  

A harmadik téma a kiállításon a portrék sorozata, az emberi arc témája: olyan embereké, akikkel nap mint nap találkozhatunk, és akik előítéleteinkkel szembesítenek bennünket. Schild Tamás bátor és átgondolt szándékkal a Szép cigánynak lenni címet adta ennek a sorozatnak, amelyen dunántúli cigány embereket fotózott le. Két fogalom: szépség és előítéletek – ezek is kérdeznek bennünket, nézőket, és kérik, hogy ne csak a nézek, a látok, hanem a szemlélek szándéka vezessen bennünket, vagyis, lassítsunk le, hagyjuk lecsendesedni gondolatainkat, és csak hagyjuk, hogy a Szem és a Lélek belső összekapcsolódása vezessen.

Schild Tamás fotói a látás örömét és fájdalmát túlzás nélküli telítettséggel tudják megjeleníteni. A fotók komponálása, kidolgozottsága, technikai megjelenítése teljes és egész, mindez azonban a befogadóban az önmagában lévő hiányokra, kétségekre tudja irányítani a figyelmet.

A kiállítás címe: Irgalom – ma már nem használjuk a mindennapi beszédben ezt a szót, a liturgia őrzi: a görög eleos szó, a latin eleison az eredete, a Kyrie eleison könyörgésből ismerjük; első magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés „iorgasson” formában említi a szót.”[3] Az irgalmasság szó Isten útját jelenti a szeretetben, amelyet számunkra is kijelöl, de nem csak külső útként: inkább belső út, belülről vezető ösvény önmagunk felé, önmagunkban. Az irgalom a szeretet cselekedete mindazokért, akik rászorulnak, vagyis egymásért, hiszen valójában mindannyian rászorulunk az irgalomra. Könyörülni, kegyesnek és irgalmasnak lenni Isten szeretete számára annyit jelent, mint lenni, létezni.

          Végül mindezt a költészet oldaláról is szeretném megvilágítani: egy versrészlettel idézem azt a kölcsönösséget, amely az irgalom által a teremtett világ élőlényei és élettelennek látszó lényei között folyamatosan működik, és amelyet a kiállítás fotói is megmutatnak.

Weöres Sándor:

NÉGY KORÁL – III.

Ha rátekintesz kedvesedre
akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
és dúdolod: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember,
akit megölsz: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember,
aki legyőz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva
s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra,
s aki ítél: tán nem te vagy?

Máthé Andrea

esztéta