Óriási kitérőkkel, poros utak végtelen kanyarulataival elnyújtva Petőfi 26 év alatt járta be a Kiskőrös és Segesvár közti „személyes távolságot”. A költő születésének 200 éves évfordulóján Horváth Tamás tanár úr, osztályfőnök szervezésében a 7./A osztály 7 nap alatt „nyomta le” ugyanezt a számukra már történelmi távolsággá” vált utat. Június 26-tól július 2-ig, egy hét alatt 650 kilométert tapostak a fiúk a kerekekbe. Többnyire forró alföldi verőfényben, néha azonban nyári záporok áztató hűvösében napról napra edződtek hozzá a vállalkozó szellemű fiatalok a Horváth Tamás-féle biciklitúra nonkonform körülményeihez. Június 26-án, hétfőn délelőtt a tizenkét fiú izgatottan, vidáman, felspanolva gyülekezett, és várt bennünket Kiskőrösön, a Petőfi-emlékház előtt. Náluk valószínűleg csak az őket utolsó, gyors tanácsokkal ellátó szülők voltak izgatottabbak a nagy út előtt. A Petőfi-emlékház megtekintése és a helyi televízió által készített interjúk felvétele után kezdetét vette a költő szellemét megidéző emléktúra. A „szerelvények” szállítását ezúttal is Szép Miki vállalta, aki már tiszteletbeli tagja a nagyobb túrákra vállalkozó osztályoknak. A kíséret kiegészült Petkovits Dusánnal, aki nem kevés biciklis tapasztalatát (mondhatjuk, profizmusát) Kőszegen, az Alpokalja meredek emelkedőin és kaptatóin szerezte meg. Így hárman betagozódva a menet elejére, hátuljára és középére több-kevesebb sikerrel próbáltuk rendezett sorban tartani a neki-nekilendülő, ficánkoló, egymással versenyző fiatal energiákat. Persze, tudtuk, hogy az induló vagánykodó lendület a megtett száz kilométerek után úgyis alább fog hagyni. Útunkat két folyó vezette: Szegednél a Tisza-Maros torkolatnál álltunk rá a Maros völgyében kígyózó, tekergő nyomvonalra, és az út végén a Küküllő kísért be Segesvárra bennünket. Az első három napon sátraztunk – szembenézve azzal a nehézséggel, hogy a fiúk egy része még soha nem próbálta ki a nomadizálás örömeit és kínjait. Főleg a reggeli, félálomban történő táborbontás tette próbára a fiúk idegeit. A következő három napon azonban urak módjára kőházakban, fedéllel a fejünk fölött éjszakázhattunk. Reggeli után Horváth tanár úr egy-egy Petőfi-levél felolvasásával teremtette meg a ránk váró út hangulatát és „stilisztikáját”, hiszen minden útnak megvan a maga stílusa. Jómagam a Cirill atyától kapott ősi ír áldásokat tartalmazó füzetből olvastam fel egy-egy szép szakaszt, hogy a meglevő fizikai erő mellé a lelki erő is felzárkózhasson. A fiúk meglepően ügyesek és kitartóak voltak. Felvonultatták a bicikli tekerésének összes lehetséges módját (olyat is, ami alig lehetséges). Néhányan hosszú lábukkal könnyen, élvezettel hajtották a pedált, mások, mint a güzü, folyamatosan tapostak, dolgoztak a pedálokon, szinte izott a biciklijük, mégis nehezen haladtak. Volt, aki végigbeszélte a teljes utat, volt, aki szinte félálomba szenderülve, nagy kitartással harcolt a kilométerekkel. De senki sem adta fel! Jó volt látni, hogy akaratuk és lelki erejük, hogyan lesz úrrá az egyre fogyó izomerő okozta fáradtságukon. Horváth tanár úr nagyon alapos tervező munkájának köszönhetően rengeteg élményben és fantasztikus látványban volt részük a diákoknak. Megkoszorúztuk az aradi emlékhelyet. A fiúk meghatottan imádkoztak, megrendülten énekelték el a Himnuszt. A reggeli bezúduló fényben csodálatos volt a máriaradnai kegytemplom. Déva várából felemelő volt látni az alattunk elterülő Maros-völgyet és a kenyérmezei csatahelyszínt. A fenséges Vajdahunyad vára mindenkit lenyűgözött. Néhány óra erejéig szinte visszatértünk a reneszánsz korának pompás, gazdag világába. Napokon át csodálhattuk a szász erődtemplomok sajátos architektúráját, szinte éreztük a beléjük kövült, mára sajnos eltűnt, kultúra erejét, nagyszerűségét. Valójában a történelemben bicikliztünk, amikor jobbra-balra kicikáztunk a fő csapásirányból az erődtemplomok felé. A csodálatos gyulafehérvári templomban láttuk Hunyadi János és Bethlen Gábor síremlékét. Az utolsó napon a hangulatos, fiatalos Medgyesről indítottuk a „csúcstámadást” Segesvárra. Sötétben érkeztünk meg, de a táblás fotózás, a pezsgőpukkasztás nem maradhatott el. A fiúk kitörő örömmel emelték fel fejük fölé a bringájukat, elismerően gratuláltak egymásnak. Azt hiszem, valóban komoly teljesítményt tudhatnak maguk mögött. Vasárnap délelőtt megkoszorúztuk a fehéregyházi emlékhelyet. Horváth tanár úr felolvasta Petőfi utolsó július 28-i levelét. Szellemi értelemben az itt elénekelt Himnusz hangjaival zárult le a túra, bár néhány diákkal még megkerestük azt a hidat, ahonnan Petőfi végignézte az ütközet eseményeit, valamint arra a magaslati pontra is felbringáztunk, ahonnan Bem irányította a hadműveleteket. Azt hiszem, hogy a diákok az emléktúra egy hete alatt rengeteg olyan dolgot tanultak történelemből és „életből”, amire az iskola falai között nem igazán lett volna lehetőségük. Nagy gratuláció minden résztvevő fiúnak! És nagy köszönet a szervező osztályfőnöknek, Horváth Tamás tanár úrnak!
KOMÁLOVICS ZOLTÁN
