Már lobog az első láng az adventi koszorúnkon. A gimnázium 2023. december 3-án, advent első napján gyújtotta meg az első gyertyát a Szent Márton-bazilikában. Az az ünnep, amikor megtestesülünk egymás számára – mondta Hardi Titusz atya. Teljes ünnepi beszéde alább olvasható.„Számold az Úr tetteit, szívedet emlékeztesd, számold az Úr jótéteményeit s meg fogod látni imádságodban, hogy a számuk végtelen.”
Kedves Fiúk!
Ilyenkor advent folyamán egyre gyakrabban jut eszembe ez a zsoltárvers. Mert valahogy jellemzi nekem Karácsony ünnepét.
Hány Karácsonyom is volt? Kétféleképpen tudok számolni:
Az első egyszerű: a naptár alapján megegyezik éveim számával.
A másik számolás az emlékezeté: elkezdem felidézni magamnak életem Karácsonyait. Kezdem egy kivételessel, amikor féltem.
1981-ben kezdtem meg a noviciátust Pannonhalmán. Ahogy nőtt a kinti sötétség decemberben, úgy növekedett bennem egyfajta szomorúsággal összekötött félelem: gyermekkorom meseszép Karácsonyai után vajon milyen lesz Pannonhalmán, egy férfi szerzetesközösségben a szenteste? Ma is élesen emlékszem a bizonyosságra, mely eltöltött december 24-én: ez a közösség tud ünnepelni, érti az ünnep lényegét – itthon vagyok.
Élesen áll előttem az 1973-as év. Édesapám abban az évben vállalt munkát Algériában. Abban a muzulmán országban nem voltak adventi fények, nem volt karácsonyváró hangulat. Szüleim igyekeztek felkészíteni minket: „idén nagyon szegény és egészen egyszerű lesz a Jézuska, nem lesz Karácsonyfa, mert itt nem lehet” – mondták. De a csoda nem ismer határokat. December 24-én teljes volt a meglepetés: míg az egyik szobában várakoztunk, egyszerre megszólalt a csengő, az az éteri magasságban zengő csengő, mely minden Karácsonykor megszólalt otthon, mely minden Karácsonykor megszólalt édesanyám gyerekkorában, mely minden Karácsonykor megszólal most bátyám családjában – és mi beléptünk a szobába: ott állt a fenyőfa, feldíszítve a nagymamámtól származó 100 éves díszekkel, úgy, mint otthon. A mai napig elámulok, ha arra gondolok, milyen lelki sugallat, mekkora előrelátás kellett édesanyámnak ahhoz, hogy a nyár közepén, amikor Budapesten csomagolt az afrikai nagy útra, betegye a bőröndbe a legfontosabb karácsonyi kellékeket.
Emlékszem alsó tagozatos éveim legélesebb iskolai vitájára. Egy decemberi napon az osztály két részre szakadt: az egyik azt állította, hogy a Karácsonyfát és az ajándékokat a szülők hozzák, a másik fél, velem az élen: azt állította, hogy azt a Jézuska hozza – jó, néhány családban az angyalkák –, de ezt még el tudtam fogadni. A vita már-már tettlegességig fajult, amikor a tanító néni közbelépett és megtiltotta, hogy erről tovább vitatkozzunk, mondván: „mindenkinek igaza van”. Utólag azért elhangzott még egy mondat a részünkről: lehet, hogy nálatok a szülők hozzák az ajándékokat, nálunk a Jézuska.
Kisgyerekként nagyon vártam a Karácsonyt. Számoltam a napokat, számoltam a gyertyákat a koszorún. Hányat kell még aludni – tettem fel a kérdést újra és újra anyukámnak. Mert az a nap, a maga rituáléjával, az az ünnepek ünnepe volt számomra. December 24-én először is nagyon jól kellett viselkednünk, hogy az angyalkák tudjanak dolgozni. Már délelőtt édesapám elvitt a nagymamámhoz minket, kicsiket, ahol francia hagymalevest kellett ebédelni, majd jött a legnehezebb, le kellett feküdni aludni. De hát ki tud aludni december 24-én délután, amikor már karnyújtásnyira van a Jézuska? Aztán apukám megjött, még kényelmesen beszélgett nagymamámmal, mi már tűkön ültünk, majd elindultunk a Csörsz utcából, hogy nagy kerülővel megérkezzünk a Hertelendy utcába, ahol laktunk. Közben édesapám, okos felnőtt, aki ismerte az angyalkák járását, folyton mutatta a jeleket, hogy merre is jártak már. Egy kapualjban szaloncukrot hagytak nekünk, egy ablak mélyedésében díszeket találtunk, amiket mi tehetünk majd fel a Karácsonyfára. Amikor megérkeztünk még mindig nem volt szabad bemenni a nagyszobába, a gyerekszobában kellett várnunk, hogy megszólaljon a csengő, az a bizonyos kis csengő az éterien magas hangján, és akkor beléphettünk a nagyszobába, ahol ott állt a fenyőfa, ragyogtak rajta a gyertyák, égtek a csillagszórók és énekeltük: Mennyből az angyal.
Emlékszem, egyszer, miután megjött a Jézuska, külön vonultam és a gyerekszobából, a sötétből személtem az ünnepet. De nem sokáig maradtam egyedül, édesanyám szavára lettem figyelmes: Gáborkám, hol vagy? És olyan jó volt visszamenni testvéreim közé, és együtt lenni, együtt örülni az ajándékoknak, együtt meglepődni, együtt rácsodálkozni, együtt nevetni és játszani, mert az az ünnep, hogy együtt vagyunk. Mert az az ünnep, amikor megtestesülünk egymás számára. Amikor mi is képessé válunk arra, hogy úgy cselekedjünk, ahogy a mi Urunk Jézus tett: testté lett érettünk, emberré lett érettünk, hogy közösségben lehessen mivelünk. Az az ünnep, amikor képessé válunk közösségben élnünk egymással.
Azóta is számolom az Úr jótéteményeit, és levetett saruval tudom csak elmondani nektek: bizony végtelen a számuk. Végtelen a saját életemben tapasztalt szám, ahogy végtelen emlékezetemben a Karácsonyok száma.
„Számold az Úr tetteit, szívedet emlékeztesd, számold az Úr jótéteményeit s meg fogod látni imádságodban, hogy a számuk végtelen.”