Április 13-án, szombaton iskolánk egy jó maroknyi csapata a VI. Sümegi Országos Középiskolás Küzdelmen (a SOKK-on) vett részt. Hetek óta edzettünk íjjal, kelevézzel és nem kevés csapatszellemmel, hogy felkészülten álljunk a ránk váró kihívások és a már korábbról ismert feladatok, versenyek elé. Az eseményről alább olvasható beszámoló.

A korai indulás és a több mint másfél órás út után izgatottan gördültünk be a sümegi Váristálló épülete elé, amelynek területén rendezték meg az aznapi viadalt. Az eseményt a Férfisátorhoz tartozó férfiak szervezték, élükön Zöldy Pál (Ph72A) öregdiákunkkal és Bodor Tibor főszervezővel, a fiú-nevelési programjaik egyik állomásaként. A közben még érkező diákok, a vetélytársak üdvözlése után, illetve a terepbejárást követően tapasztalhattuk meg a nap első (de nem utolsó) meglepetését: nem együtt, egy csapatban fogunk versenyezni Pannonhalmáról jött társainkkal, hanem a többi résztvevővel együtt, vegyes csapatokat alkotva.

A kezdeti megrökönyödés és egymás méregetése után kezdetét vette a gyakorlás, amely több helyszínen, „vetésforgóban” zajlott. Újabb váratlan helyzet elé kerültünk, mivel az egyik állomásnál lóra kellett szállnunk. Igaz, hogy mindez segítőkkel és csak lépésben zajlott, először azért eléggé megszeppentünk a több mázsás állatoktól. Többször is bele kellett állnunk ilyen meglepő próbatételbe, ami igazi kihívás volt a megszokott otthoni vagy kollégiumi helyzetekhez képest. Többen voltak közöttünk, akik itt ültek először lóra, vagy fogtak karikás ostort a kezükben. Eközben sokat megtudtunk egymásról: ki hogyan gondolkodik, miben jó, miben kell fejlődnie. Az egymásrautaltság lassan kialakította bennünk és közöttünk az összetartást és talán a bizalmat is. Csapatnevet és kapitányt választottunk.

A nap második felében, az elfogyasztott ebéd után kezdetét vette az igazi küzdelem. Minden feladatot és versenyszámot a felnőttek csapata mutatta, küzdötte meg először. Ők az ifjaktól függetlenül, de mégis előttük járva versenyeztek egymással. Mi is teljes erőbedobással vetettük bele magunkat a feladatokba, utána átbeszélve, ami nem sikerült, esetleg taktikát változtatva vagy az eddigit megtartva haladtunk előre a különböző versenyszámokon. Az utolsó előtti versenyszámot nekünk, fiataloknak kellett kitalálnunk. Komoly, embert és csapatot egyaránt próbára tevő kihívást raktunk össze magunknak, egymásnak. Fontos tapasztalatunk volt a kudarcunkkal való szembenézés, mert ha elrontottuk a saját részünket, a csapattársakat is nehéz helyzetbe hoztuk. A legmeglepőbb az utolsó feladat volt, ahol akár olyan sok pontot is szerezhettünk, amivel jelentősen átrendezhettük az eddig kialakult sorrendet. Volt csapat, aki az utolsó helyről dobogós helyezésre ugrott előre.

A viadal végén kellően kifáradva,de feszülten vártuk a jól megérdemelt és értékes díjakat, érmeket. Ami ezután következett, arra egyikünk sem számított. A helyezéseket kihirdetve, arra kérték a szervezők a csapatokat, hogy maguk között alaposan átbeszélve, a sorrendben utánuk következő csapatból válasszanak ki egy olyan srácot, aki kitartásával, küzdeni akarásával és a kihívásokba való beleállásával kiérdemelte az elismerésüket. Minden csapat kapott egyetlen karkötőt, amit mindenki előtt, néhány elismerő szóval kísérve átadott és a csuklójára kötött az általuk kiválasztott „bajnoknak”. Több, komolyan és őszintén megérintődött arcot és szempárt láthattunk ezekben a pillanatokban. A szervezők szavaival élve: „fontos a szövetségesek bíztató és támogató szava is,de az ellenfelek elismerése ’üt nagyot’ igazán”.

A nap közös ünnepléssel, sütögetéssel és vidámsággal ért véget, ami után indultunk vissza Pannonhalmára. Ahogy a képen is látható, a résztvevők közül mi kaptuk a legtöbb karkötőt, szám szerint négyet (Antal István 9B, Pető Dániel 9B, Stéger Márton 11A és Domokos Zsolt tanárúr), amire és akikre mindannyian nagyon büszkék vagyunk.

Köszönjük a szervezőknek ezt a komfortunkból kimozdító és élménydús napot.