Az úttörő fivér után a határait feszegető öcs is elnyerte az amerikai egyesült államokbeli testvériskolánk ösztöndíját. Káplár Bazil Benedek az érettségi utáni 2020/21-es tanévet tölthette a Saint Vincent College-ben. Korábban már két bátyja is ott tanulhatott. Ráadásul az idősebb, Péter az első pannonhalmi ösztöndíjasok között volt. Bazil pedig végtelenül hálás, hogy testvérei nyomdokaiba léphetett, és ő is megtapasztalhatta, mekkora lehetőség rejlik egy ilyesfajta ösztöndíjban. Mint mondja, elmondani is nehéz, mennyi mindennel gazdagodott a Latrobe-ban töltött kilenc hónap alatt.Igazi pannonhalmi bencés família az övék – meséli Bazil. Édesapja, az ő öccse és unokatestvére, valamint a 2021-ben érettségizett Bazil mellett három testvére is a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végzett. Ennél azonban több Káplár tanult Szent Márton hegyén. Egyik nagybátyja és fivére – nyolc testvére közül ugyanis öten fiúk – is ide járt. Ők azonban nem itt találták meg a helyüket, és végül máshol fejezték be tanulmányaikat. Az pedig, hogy öccse hol fog továbbtanulni még nem dőlt el, de Pannonhalma is az esélyesek között van.

Ezek után nem meglepő, hogy nem Bazil volt az első a családból, aki jelentkezett, és el is nyerte a Saint Vincent-i ösztöndíjat. Bátyja, Péter – aki 2007-ben érettségizett, volt az első. Egyik barátjával ugyanis nagyon szerettek volna az Amerikai Egyesült Állomokban tanulni, ezért felvették a kapcsolatot ottani bencés apátságokkal, és végül a Saint Vincent College vállalta, hogy ösztöndíjasként fogadja őket. 2013-ban pedig másik testvére, Áron is elnyerte a lehetőséget. A tőlük hallott rengeteg pozitív élmény után pedig nem is volt kérdés, hogy Bazil is jelentkezik a programra. „Nagyon szeretek új dolgokat kipróbálni, utazni, illetve nagyon vonzanak azok a helyzetek, amelyek teljesen kívül esnek a komfortzónámon. Az pedig, hogy távol vagyok mindattól, amit megszoktam – a családomtól, barátaimtól, az anyanyelvemtől, a kultúrámtól – pont ilyen. Ezek a szituációk mindig segítenek abban, hogy több legyek, fejlődjek” – mesél motivációjáról. Mint mondja, úgy érezte, az életben egyszer adódik ilyen lehetőség, ezért nem habozott kihasználni. „Nagyon jó volt. A tanulás mellett egy csodás közegben ismerhettem meg az ottani kultúrát. Ráadásul számos diák jött szintén másik országból, így »belekóstolhattam« picit a dél-amerikai, például a brazil, bolíviai, argentin vagy épp a venezuelai kultúrába, de a kínaiba is beleláthattam egy kicsit. Az már csak a hab volt a tortán, hogy fantasztikus bencés közösségben lehettem. Az iskola mellett ott volt a bazilika, az apátság, a diákok bent laktak. Érzésre hasonló volt, mint Pannonhalma” – lelkesedik.

Szinte levegőt sem vesz, úgy meséli élményeit. Érezni, hogy minden egyes percét élvezte a tengerentúlon töltött kilenc hónapnak. „Hihetetlen volt az a szeretet és odafigyelés, amivel felénk fordultak.” Bazil mellett ugyanis egy másik bencés diákunk – Kiss Levente Csaba – is elnyerte az ösztöndíjat, így ketten utaztak Pennsylvaniába az érettségi után. (Levi élményeiről előző cikkünkben olvashatnak.) „Pannonhalmán mindig hallottunk a bencés vendégszeretetről, amit át is élhettünk, de a világ másik felén megtapasztalni ezt, óriási volt.” Mint mondja, ha szükségük volt rá, a főapáttól kezdve a tanárokon át, a lelki vezetőjükig mindenki segített nekik. „Nagy érdeklődéssel és, azt gondolom, sokszor toleranciával voltak irántunk. A tanáraink hangsúlyozták, ha nem sikerülne egy vizsgánk vagy épp problémánk akadna akár órák közben, vagy egy beadandó házi feladattal, ne keseredjünk el, találunk majd valami megoldást. Végül – a pannonhalmi oktatásnak hála – erre nem volt szükség.”

Bazil – miután saját bevallása szerint azért pályázta meg az ösztöndíjat, hogy a látószögét szélesítse – olyan tárgyakat vett fel, amelyek többségére valószínűleg később az orvosi egyetemen nem lesz szüksége. Tanult nemzetközi gazdaságot, marketinget, antropológiát, interperszonális kommunikációt, logikát, kulturális antropológiát, asztronómiát, olaszt, pszichológiát és volt Tolkien-órája is, amelyen a Hobbit- és a Gyűrűk Ura-trilógia állt a középpontban. „Döbbenetes volt, hogy micsoda erőforrásokkal rendelkezik az intézmény. Míg mi itthon csak ábrándoztunk arról, hogy milyen jó lenne ilyen-olyan kísérletet elvégezni, addig például az asztronómia órákon volt egy saját planetárium, amiben csak a vetítőgép több százezer dollárba került” – meséli.

Nem csak ez érte azonban meglepetésként, hanem a fogyasztói társadalommal való szembesülés is. Hihetetlen bőséggel találkozott, és azzal, hogy sokan egyszerűen pazarló életmódot folytatnak – fogalmaz. „Dolgoztam a konyhán és elképesztő volt látni, hogy mennyi étel végzi a kukában. Itt most nem csak a ki nem osztott ételekre gondolok, hanem azokra is, amelyeket elvisznek, és 1-2 falat után, vagy akár érintetlenül kidobnak. Ha valami elromlott, általában nem megszerelik, hanem újat vesznek helyette.” Mint mondja, ezzel a mentalitással pedig az is együtt jár, hogy sokszor nem látják mekkora értéke van egy-egy dolognak. „Izgalmas volt azt is megtapasztalni, hogy nekik teljesen természetes, hogy 10-12 órát utaznak a nagyihoz, miközben mi ennyi idő alatt a horvát tengerpartig eljutunk. A saját országuk akkora, mint egy egész kontinens, és éppen emiatt hihetetlenül sokszínű. Sokkal jobban hozzá vannak szokva a nagyhoz: nagy épületek, nagy kocsik, nagy ország” – mondja nevetve. Hatalmas élményként élte meg az országon belüli utazásokat: eljutottak a keleti és nyugati partra, a fővárosba, illetve ezeken kívül még számos másik kisebb-nagyobb városba. „Maradandó emlékek lettek ezek egytől-egyig, nehezen tudnék kiválasztani egy úgynevezett kedvencet. Egyet mégis ki szeretnék emelni, ami számomra különösen is kedves élmény volt. A nyugati parton el tudtunk menni Woodside-ba, ahol egy 1956 után alapított, magyar vonatkozású bencés apátság van. Mai napig él ott egy magyar bencés, Németh Maurus atya, illetve egy ottani amerikai bencés atya pedig folyékonyan beszél magyarul, és számos alkalommal járt már Magyarországon. A náluk eltöltött idő különösen is emlékezetes lett, hála a rengeteg történetnek, sztorinak, a magyar ételeknek és annak a szeretetnek, amivel ott fogadtak.”
A kint átélt tapasztalatok pedig arra sarkallták, hogy átértékelje mindazt, amije van. Például a kapcsolatait is. „Míg én Amerikában voltam, az egyik barátom Olaszországban, egy másik Németországban, volt, aki pedig itthon. Négy különböző országban éltünk, mégis össze tudtuk hozni, hogy mindannyian egy időben ott üljünk a gép előtt skype-olni egymással, és ez nagyon megerősítő volt. A barátnőmmel való kapcsolatomra is teljesen máshogy tekintek azok után, hogy túlélte a köztünk lévő távolságot.” Ugyan néhány barátjával megromlott a kapcsolata – vallja be –, de a többségükkel inkább csak szorosabbá vált.

„Majdhogynem kötelezővé tenném az érettségizőknek, hogy éljenek egy ideig a határainkon kívül. Tapasztalják meg milyen az, amikor külföldieknek mesélnek a saját kultúrájukról, történelmükről, családjukról, magukról” – lelkesedik. „Éljék át, hogy milyen egy kicsit nem otthon lenni, mert aztán elképesztően jó érzés lesz hazajönni.” Ahogy azt ő is tapasztalta. Mint mondja szinte euforikus érzés kapta el, amikor a repülőgép ereszkedése közben a szeme elé tárult a hazai táj. „Hiányzott, hogy azt érezzem itthon vagyok. Debrecenben élek, és persze tudom, hogy egy kicsit pici, néha koszos és olykor mogorvák az emberek, de a miénk” – utal nevetve a Tanú című film ikonikus jelenetére, amikor a citromba harapó Bástya elvtársnak Pelikán azt mondja, az az új magyar narancs: „Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a miénk”. Mint mondja, a Saint Vincentben töltött tanév után sokkal többet jelent neki az, hogy haza. „Megtapasztaltam, hogy milyen sok szempontból idegennek lenni egy külföldi országban és sokkal jobban értékelem, amikor itthon vagyok” – zárja szavait.