Május 1-jén került sor a gimnázium ballagására, ötvennyolc érettségiző diákunk vett búcsút az iskolától, tanároktól, diákoktól, bencésektől. A ballagási beszédek és a fényképgaléria alább.
Topa Lukács (11.A)
Kovács Fülöp (Ph’15b)
Hardi Titusz igazgató
Búcsúztató beszéd
Topa Lukács (11.A)
Kedves hozzátartozók, kedves tanáraink, diáktársaim, kedves előttünk járó tizenkettedikesek!
Íme, eljött a 2015. évi ballagás napja is. Most ti ballagtok el iskolánkból. Bár előttetek már nagyon sokan elballagtak, ez itt mégis más egy kicsit. Most ti hagytok itt minket, és mi búcsúztatunk el benneteket.
Hat illetve négy évet töltöttetek el Pannonhalmán. És ha egy pillanat erejéig szabadjára engeditek a fantáziátokat, talán felderenghet előttetek az iskolánk úgy, mint egy fészek. Egy nagy fészek, amelybe hat illetve négy éve fiókaként bekerültetek. Talán elsőre kicsit ijesztő volt, amikor harminc idegen fiúval, két prefektussal, és sok fekete ruhás szerzetessel itt hagytak titeket a szüleitek. Biztosíthatlak benneteket, hogy meg volt rá az okuk. Ugyanis ez egy fészek, ahol a fiókák védett körülmények között kipróbálhatják magukat. Megismerkedhetnek társaikkal, és felkészülhetnek a nagy repülésre. A fészek védelmére itt nagy hangsúlyt fektetnek. Gondoljatok csak többek között a mágneskártyára vagy a tűzjelzőre.
Ahogy a fiókák a fészekben, úgy ti is össze voltatok zárva társaitokkal. Igaz hogy eleinte harmincan kellett egy hálóban lakni, de a türelem és a kitartás meghozta gyümölcsét, és tizenegyediktől már csak négyesével kellett békében meglenni egy szobában. De azért a harmincas hálónak is megvoltak a maga előnyei. Ott jöttek létre az első barátságok, ott nem hagytátok egymást aludni, és ott beszélhettétek meg, hogy mennyire nem akartok másnap felkelni. Így a fészken belül lassan kialakult a saját közösségetek, az osztály. E közösség kialakulásának szerves részei voltak még a foci közbeni veszekedések, az ebédlő előtti tülekedés vagy a dolgozatok alatti súgások is.
A fészek sokszor próbára tett titeket. Ez alatt kiderült, megérdemlitek-e, hogy itt bontsatok szárnyat. Az elrepüléshez nélkülözhetetlen jó testi kondíciót a menza, néha a szó szoros értelmében sokszínű ételei biztosították. Többek között most a zöld színre gondolok. Ám ez is megedzett titeket, kitartóbbak lettetek. Nem mellesleg ti azon kevesek közé tartoztok, akik még a hajdani embargó ellenére is képesek voltak lebukás nélkül meleg-szendvicset sütni. Aztán ilyen próbák voltak még a nulladik testnevelés órák, a szombati tanítás, a 40 napos ittlétek egyhuzamban és a stúdiumok végeláthatatlan sora. De ti egytől-egyig sikerrel vettétek a kihívásokat.
Gondolom nektek is feltűnt a pannonhalmi fészek egyik sajátos vonása, hogy csak, és kizárólag fiúk alkotják az iskola diákságát. Biztosíthatlak titeket, hogy ez a fészek szélén túl nem így van. De tudjátok, az az érdekes, hogy ennek ellenére és ezzel együtt is bizony majd visszakívánkoztok ide.
Mind e mellett sok, elsőre megmagyarázhatatlan szabályt is be kellett tartanotok. Ezek közül nem csak az épületen belüli telefonálás tilalma sarkalt titeket arra, hogy homlokegyenest ellene tegyetek a házirendnek. Hanem ilyen volt a lifthasználat tiltása is. Nem is említve a stúdium alatti alvást a hálókban. De gondolom, mostanra már tudjátok, hogy a fejetek felett keringő prefektusok, akik az éjjel használt telefonokra lestek, nem azért töltötték veletek azt a kimondhatatlanul sok időt, hogy megkeserítsék a mindennapjaitokat. Nem; ők csak irányt mutattak, hogy a fészekhez méltó madárként repülhessetek el. Arra neveltek, hogy ha majd a magasban szárnyaltok, és letekintetek az alattatok kitárulkozó világra, akkor észrevegyetek mindent: a legkisebbtől a legnagyobbig. A részlettől az egészig. És ahogy látjátok, most itt álltok a fészek szélén, az utolsó simításokra várva.
Pannonhalma tehát védelmet és lehetőséget nyújtott számotokra, hogy kibonthassátok a szárnyatokat. Ez a fészek 1000 éves. Sok szelet látott már. És ezzel ara tanított titeket, hogy képesek legyetek majd minden viharban a felhők fölött maradni. Lehet, hogy most egyszerűnek tűnik az iskola elhagyása, sok szempontból szabadabb életet élhettek majd a fészek határain túl. Viszont eszetekbe fog jutni, amikor a sokadik pótstúdiumot tartjátok magatoknak a zéhákra készülve, amikor egy bevásárlás alkalmával megláttok egy guriga papírt a polcon, hogy az itt rátok erőltetett keretek nem is keretek, hanem irányjelzők voltak. Kívánom, hogy ezeknek az irányjelzőknek a segítségével a fészket elhagyva jó irányba szeljétek a levegő végtelenjét.
Jó szelet, jó repülést!
Vissza az oldal tetejére
Ballagási beszéd
Kovács Fülöp (Ph’15b)
Kedves ballagók és ti, akik most itt vagytok mellettünk!
Olyan, mint egy erdő. Az ösvény véget ér. Állunk és remeg a térdünk. Szél. Hűsít. Nem tudjuk, mi van az erdőben. Látunk embereket, akik integetnek a fák közül. Állunk, és nem megy. Én sem tudok elindulni. Hátranézünk. És akkor látjuk az ösvényt.
Az utat, melyen idáig jöttünk. Be van nőve mohával. Néhány helyen hiányzik a tégla, néhol billeg a kő, de vezet valahová. Minden elemére porszemként tapadt egy-egy emlék. Rengetegen tapostak már rajta. Most megnyugtat a látványa.
Emlékszem, az elején még féltem. Ott álltam. Rátettem a lábamat, stabilnak tűnt. Emlékszem, akkor is vissza kellett nézzek, hogy elbúcsúzzak az otthontól. Belekapaszkodtam, de a lábam gépiesen megindult. Egy idő után már csak a levegőt markolásztam. Tudtam, hogy menni kell, maradni nem lehet.
Egyedül sohasem voltam. Többen mentünk. Csoportokban. Néha le-lemaradoztunk, de még azt is együtt. És voltak olyanok, akik már többször megjárták. Ők vezettek, tudták hova visz, és el is mondták. Mi nem tudtuk. És nem hittünk nekik, ha könnyebb volt nem hinni. Ott lebegett a levegőben a kérdés: miért higgyünk?
Emlékszem, egyszer megingott alattam egy kő. Mérges lettem, és belerúgtam. Fájt. Ez még jobban feldühített. De ott ütköztem először bele a világba.
Most már hat-négy év alatt könnyebb, hogy menni kell. Fejlődni, érni az idővel. Most már arra is könnyű válaszolni, hogy akkor miért kellett hinni a vezetőinknek. Egyszerű. Mert mi magunk nem tudtunk még semmit. Hogy minek ez a sok kő.
Mindenki, aki most a ballagók között áll maga is megjárta ezt az ösvényt. Amikor még idejöttünk, gyermekek voltunk, és tudtuk, hogy valahogy meg kell találni egy felnőttebb énünket. Tanulásra, barátokra számítottunk. De nem csak ennyi történt. Pannonhalma vállalta, hogy úttá válik előttünk. Nem fog vinni minket az ölében, de mindig mutat egy irányt melyben elindulhatunk, ha akarunk.
Nehéz lenne elmesélni azt, hogy mi történt velünk itt. Az arborétumi labirintust mindenki ismeri. Megindulunk rajta, s az visz minket körbe-körbe, jó hosszan. Néha közelebb vagyunk a titokzatos célhoz, néha távolabb. De lassan-lassan mindenki eljut a közepéhez. A közepén pedig nincsen semmi. Csak mi vagyunk.
A beszélgetések labirintusa. Amikor a teásbögre mellől nézett ránk egy szempár. Kérdezett, hallgatott, sírt velünk és nevetett.
És a közösség labirintusa. Az elszakadás után egymásba kapaszkodtunk, rá kényszerítve arra, hogy elfogadjuk, lassan megértsük egymást. Most is ide térünk vissza.
Beléptünk a tudomány labirintusába is. Egy rendszer alakja kezdett körvonalazódni előttünk. Aztán összedőlt. Megint felépítettük.
És közben egy másik labirintus formái sejlettek föl a távolban minden többin túl…
Most teljesítenem kell egy kötelességemet. Ilyenkor mindig olyan sután és erőtlenül hullanak ki belőlem a szavak. Érthető is, hiszen annyira nehéz kimondani. Tudom, hogy Pannonhalma nem tökéletes. Az útban vannak hibák. És néhány helyen a tégla is hiányzik, de ezen az úton mentünk hat-négy éven keresztül. Ezen az úton kísértek minket azok, akiknek most el szeretnénk mondani.
Elmondani az osztályfőnöknek, prefektusoknak. Nem az apáinkká váltak. Hanem mellénk léptek. Az évek során szőttünk pár ősz szálat hajukba. Az utolsót épp most, mikor búcsúzunk.
Ugyanígy el kell mondani a tanároknak. A padban ültünk, ők pedig a tábla mellett álltak, amikor megérkeztünk. Most már nem így van.
El kell mondani a szerzeteseknek is, akiknek sokszor zajos szomszédsága voltunk… Próbára téve őket hittanórákon, magánbeszélgetéseken. Mindig volt legalább egy olyan, aki készen állt, ha szükség volt rá. Hogy mindig volt egy olyan.
A szüleinknek is el kell mondani. A búcsúzásoknál mi tudtuk, hogy fáj. Ők pedig azt tudták, hogy így lesz jó.
És el kell mondani nektek is, fiúk, most mikor búcsúztattok. A farsang, a mikulásműsor. Néha azt éreztük, hogy túl sokat adtunk, de tudjátok ezt csak így lehet, csak így érdemes. És erre ti tanítottatok meg minket.
Lassan feltörekszik egy rövid szó a torkomon. Nem fejez ki mindent, de nem is tudok mindent egyszerre kifejezni. Inkább sután és erőtlenül kimondom: köszönjük.
Visszafordulunk. A remegés a lábainkban alábbhagyott. Az erdő már nem tűnik olyan sötétnek. Utoljára veszünk egy nagy levegőt. Kifújjuk. A lábam gépiesen fölemelem. Egy utolsó visszapillantás. Egy mosoly. Elindulunk…
Pannonhalma, 2015. május 1.
Vissza az oldal tetejére
Igazgatói beszéd
Hardi Titusz OSB
Kedves Főapát Úr, kedves Kollégák, kedves Vendégeink: rokonok és jó barátok, kedves diákok, kedves Ballagók!
Különös esemény a pannonhalmi ballagás. Miután éveken át várja a diák, hogy kikerülhessen innen, végre szabad lehessen, akkor kelhessen fel amikor kedve támad hozzá és ne lebegjen előtte rémálomként a reggeli csengő, amit ha lekés, akkor végig kell ácsorognia egy egész stúdiumot, amit még a padra borulva is nehéz kibírni; amikor felsejlik előtte, hogy mostantól már nem a csengőszó fogja beosztani a napját, a nap 24 órájában be lesz kapcsolva a telefonja és attól sem kell félnie, hogy egy kis éjszakai kockulás miatt elveszik a mobliját és mehet közmunkázni; amikor végre a lányok is elérhető közelségbe kerülnek és nem az ablakból kell sóvárogva bámulnia a tavasszal rövidülő szoknyákat, amikor már nem a menzán kell jól laknia, mert annyi burgert és hamot ehet amennyit csak elbír a pénztárcája,
Akkor valami különös érzés lesz úrrá rajta. Valami fájdalom-szerű szomorúság, bizonytalansággal kevert elérzékenyülés és annak a megsejtése, hogy valami véget ért abból, ami eddigi létezésének elidegeníthetetlen részét képezte.
És be kell vallanunk, kedves ballagók, hogy nemcsak rajtatok, hanem rajtunk, a tanáraitokon is valami különös érzés lesz úrrá. Ilyenkor szokatlanul, különösen csillan meg a fény a szemünk környékén.
Hogy is van ez? Akkor nem kéne elmennetek és minden megoldódik? Nem erről van szó. Ottlik Géza Iskola a határon című regényéből olvasom. A helyzet olyan tanév végi, osztálykirándulás-szerű esemény, hajón mennek le a Dunán. Idézek:
“Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket.
Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják…, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve.“
Azt hiszem ezt siratjuk. Még akkor is, ha szemérmesen nem mondjuk ki hangosan: “hogy megszoktam őket. Micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni.”
Mostanra, amikor el kell mennetek, világossá válik, hogy otthon vagyunk Pannonhalmán. Azzal a biztonsággal, belső bizonyossággal alakíthatjuk napjainkat, hogy történjék bármi is, akár essek bele a vízbe, biztos lesz másik három, aki azonnal utánam ugrik és ki fog húzni. Itt mostanra ismerem és értem az engem körülölelő világot. Az ott odakint ismeretlen. És mert ismeretlen egyszerre tölt el félelemmel és kelti fel bennem a kiváncsiságot, a megismerés vágyát. Itt bent minden olyan otthonosan ismerős és érthető. Itt értem a világot és ki tudom fejezni magamat benne. Hogy klasszikust idézzek: megtanultatok pannonhalmiul beszélni. Akkor hát mi lesz most, amikor a fészekből kirepültök a szélrózsa minden irányába, külföldön és kis hazánkban, az óceánon túl és innen; mi lesz most, el kell vágni az összekötő köteleket? Megint Ottlikot idézem:
“De hát össze vagyunk kötözve. … Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni.”
Kedves Fiúk! Össze vagytok kötözve és bár meg lehet próbálni elvágni e köteleket – nem szabad! Ezeregy láthatatlan szál köt össze titeket, végérvényesen összetartoztok. És ebben hatalmas, nyugodt erő van. Bárhol is leszel, bármilyen helyzetbe is kerülsz, kell hogy tudd: mindig számíthatsz osztálytársaidra és a Hegyre. Szent Márton Hegyére, az itt élő bencés közösségre, az Alma Materre; mert míg ti szétszéledtek, mi maradunk és visszavárunk. Az örömben is, amikor büszke boldogsággal mutatod majd be leendőbelidet és a megpróbáltatás napján egyaránt.
Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött Horváth tanár úr túlélő túráiból, Konrád atya lelkes magyarázataiból, Czakó tanár úr higgadt tekintélyéből, a focikból és a Qperekből, a szent mártonokból és a farsangokból, a péntek estékből és a mozikból, a stúdiumok rengetegéből, Zoli séf menzájából, a várkörből és a bazilikából, a tápi estékből és az osztálykirándulásokból, veszekedésekből és kiengesztelődésekből, rácsodálkozásokból és barátságokból valami, ami nélkül most már olyan nehéz meglenni. Valami kenyérízű.
Annak a kenyérnek az íze, ami a mindennapi. Ami élhetővé teszi az életet, egyszerre felülről kapott ajándék, kegyelem, nem érdem – és az a kenyér, amelyért ugyanakkor megdolgoztunk. Hiszen melyiktek érdemelte meg a másik akárhány osztálytársát, melyik osztályfőnök, prefektus, tanár érdemelte ki, hogy olyan tanítványokat kapjon, mint amilyenek ti voltatok? Mindez kegyelem. És erőfeszítés. Hiszen hiába az osztálytárs, ha nem akarsz vele találkozni, mert nincs az a barátság, amely megszületne odafigyelés, rácsodálkozás, kiengesztelődés és újrakezdés nélkül; és nem válik tanítvánnyá senki sem a hétköznapok izzadsággal, vesződéssel is terhelt munkája nélkül.
Mindennapi imádságodban időnként úgy is imádkozd majd az Úr imáját, ahogy azt Medve teszi a regényben. Megint idézek:
“Medve is elhallgatott. Aztán gondolt egyet, felém fordult, és elkezdte mondani a Miatyánkot, talán hogy ezzel szereljen le, vagy békítsen ki, vagy értesse meg magát. „Add meg a mi mindennapi kenyerünket ma… mindenkinek, a Bébének, Szeredynek, Zsoldosnak, és akkor már nekem is, mert akkor mégis fontos, én is ott akarok lenni, megszoktam a vén hülye pofájukat…”
Abban a tejsavban vagy gyantában, ami most már végérvényesen összeköt titeket, benne vannak a bazilikában eltöltött órák is. Benne vannak a ki tudja hányszor elmondott miatyánkok. Olykor-olykor ne átalld, ne szégyelld csöndben vagy hangosan tovább szőni a miatyánk szavait:
„Add meg a mi mindennapi kenyerünket ma, mindenkinek, a C.S.nek, a Mesternek, Kotinak, Reményinek, Faltumnak és Csivi Bának és persze, akkor már nekem is.“
Kedves Fiúk! Ne higgyétek, hogy a történet most véget ér. Nem is azt mondom, hogy most kezdődik, de azt állítom: folytatódik. És akkor lesz a helyén ez a történet, ha ma pontosan határozod meg a helyzetedet; mint ahogy a tájfutáson: csak akkor tudsz tájékozódni, ha tudod, hogy hol vagy,
Mert hát össze vagytok kötözve, Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életetek gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már oly nehéz meglenni.
Kedves Ballagók!
Isten veletek!
Vissza az oldal tetejére
