Gyakorolni a nyelvet, jobban megismerni a kultúrát és az embereket. Ezek miatt döntöttek úgy diákjaink, hogy önkéntesnek állnak Olaszországban 2021 nyarán. A fiúk átlagosan két hetet töltöttek a bosei ökumenikus szerzetesközösségnél, ahol főként az idénymunkákban segítettek. Azt mondják, hatalmas szeretettel fogadták őket, és életre szóló élményeket szereztek. Persze az sem mellékes, hogy azóta sokkal magabiztosabban szólalnak meg olaszul.Gimnáziumunk évekig tartott fenn testvériskolai kapcsolatot a Monte Cassinó-i bencés iskolával. Volt, hogy mi mentünk, máskor ők jöttek egy hétre látogatóba hozzánk – meséli Villányi Rita, olasz nyelvtanárunk. Amikor ott megszűnt a középiskolai oktatás, új lehetőségek után néztünk. Imre atya – aki korábban hosszú időt töltött Boséban – vette fel a kapcsolatot az ottani ökumenikus szerzetesközösséggel, amely vállalta, hogy fogadja a fiúkat. A tizenegyedikesek és a végzősök közül összesen tízen kaptak lehetőséget, hogy kint töltsenek átlagosan két hetet. A diákoknak csak az utazást kellett állniuk, a szállást és az étkezést biztosították nekik, cserébe pedig önkéntes munkát végeztek a közösségben – meséli a tanárnő.

Barcza Mátyást édesapja példája – aki gimnáziumunk igazgatóhelyettese – motiválta, hogy jelentkezzen önkéntesnek. István ugyanis tanult kint Olaszországban, és fia is szerette volna olyan jól megtanulni a nyelvet, mint ő. Matyi a tervezett két hétnél tovább is maradt, másfél hónapig volt Boséban. Nusser Zénó a nyelvtanulás mellett a kultúrát és az embereket szerette volna jobban megismerni, Balogh Áron pedig kíváncsi volt arra, hogy milyen huzamosabb ideig Olaszországban élni. Ezért a két hét letelte után még szervezett egy Milánó-Bologna-Róma túrát Zénóval.

A bosei szerzetesközösség 1968-ban jött létre. A mintegy negyven fős ökumenikus közösség szerzetesei és szerzetesnői nagyon egyszerű, a Regulájuk szerinti életet élnek. Szinte teljes egészében önfenntartóak. Hatalmas farmjukon a gyümölcsös- és veteményeskertben maguk termesztenek, saját pékségük, kerámia-, ikonfestő- és asztalosműhelyük, könyvkiadójuk, nyomdájuk van. A munkákat maguk látják el, civil munkatársuk mindössze kettő van – mesélik a fiúk. Pedig egyszerre akár nyolcszáz vendéget is tudnak fogadni. Segítséget az olyan önkéntesek jelentik számukra, mint ők – teszik hozzá.  

A diákok több turnusban mentek, egyszerre mindig csak ketten-hárman voltak kint, hogy kénytelenek legyenek olaszul beszélni – meséli pedagógusunk, Rita. Majd hozzáteszi: „Mi magyarok sokszor vagyunk úgy, hogy tudjuk a nyelvtant, nagy a szókincsünk, és mégsem merünk megszólalni. Attól tartunk, hogy valami nyelvtani hibát vétünk. Holott az olaszoknál és nálunk is előfordul, ha magyarul beszélünk, hogy valamit nem jól mondunk. Azért is volt jó ez az olaszországi önkénteskedés, mert úgy érzem, sikerült ezeket a gátlásokat feloldani a fiúkban” – fejtegeti. „Kell egyfajta bátorság ahhoz, hogy idegen nyelven megszólíts másokat. Az ebédek azonban tökéletesek voltak erre” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Szilika Domonkos. Mint mondja, több kisebb ebédlőrész volt, és mindegyikben körülbelül tízen fértek el. Az asztaltársaság pedig ebédről ebédre cserélődött, így mindig újabb emberekkel „gyakorolhatta” az ismerkedést olaszul. „Mikor rátaláltunk a közös témára, akkor már jött az olaszos lendület, és azt is elfelejtettem, hogy ott az étel előttem. Volt, hogy rám szóltak, hogy a desszerthez még hozzá se nyúltam” – meséli nevetve.

Az étkezések a többiek számára is emlékezetesek maradtak. Igaz nem mindig tudták, mit is esznek valójában. „Van, hogy az olaszok egy szót vagy nyolc különféle dolog megnevezésére is használnak. Így előre sose tudhattuk, hogy mondjuk marinált barackot kapunk túróval, vagy épp lazacot” – neveti el magát Áron. Volt, hogy lelkigyakorlaton ott lévő cserkészek hívták meg őket grillezni, miután összebarátkoztak velük. Egyik diákunk, De Nemeskér Miklós szerint az volt az egyik legjobb estéjük Boséban. Beszélgettek, gitároztak és énekeltek együtt. Vissi András pedig ekkor tudott igazán feloldódni – meséli. „Nehezebben ment nekem a beszéd, mert mindig azon aggódtam, hogy vajon jól fejezem-e ki magam. Viszont ezen az estén a gitár – és hogy lehetett énekelni – sokat segített. Amikor énekelsz, inkább a dallammal foglalkozol és nem szöveggel” – magyarázza. Ambrus-Sántha Benedek pedig a kártyapartikat élvezte a legjobban.

A fiúk napi négy órát dolgoztak, délelőttönként. A veteményeskertet gondozták, vagy épp gyümölcsöt szedtek, Domonkos és András pedig a pékségben segített. Délutánonként pihentek, fociztak vagy bejárták a környéket. Az egyik szerzetes, Paolo elvitte őket egy olasz szobrászhoz, akinek a háza, a garázsa és még a kertje is tele volt az alkotásaival és hosszasan mesélt nekik. Mint mondják a közösség hatalmas szeretettel fogadta be őket. „Nem telt el úgy nap, hogy valaki oda ne jött volna, hogy mondjon valami kedveset” – magyarázza Áron. „Mindig megkérdezték, hogy vagyok, és a választ is megvárták, bármennyire nyökögtem” – teszi hozzá. Mindannyian sokat fejlődtek és tanultak – mesélik lelkesen. Közben pedig a szerzetesek is tanultak tőlük, méghozzá magyarul. Miután hallották, hogy a fiúk „cimboráknak” szólítják egymást, ők is elkezdték használni a kifejezést. Széles mosollyal az arcukon, amolyan olaszos hanglejtéssel harsant fel reggelente, hogy „Buon giorno, Cimborák!”

Az önkéntes programon résztvevő diákjaink:

Ambrus-Sántha Benedek 2022B

Balogh Áron 2022B

Barcza Mátyás 2022B

Costantini Marco 2021B

De Nemesker Miklós 2022B

Hegyessy Levente 2021A

Nusser Zénó 2022B

Szilika Domonkos 2022A

Török Ignác 2022B

Vissi András 2022B