Várszegi Asztrik főapát úr 2012. augusztus 27-én felszentelte a felújított Szent Márton Bazilikát. A szentelésről készült felvétel megtekinthető ezen az oldalon. A templomszentelés részletei itt olvashatók. Az alábbiakban Notker Wolf prímás apát homíliáját közöljük képekkel.
Először is fogadjátok elismerésemet, kedves Asztrik főapát úr és mindannyian kedves pannonhalmi bencés testvéreim, monostorotok felújított templomának felszentelésekor. Szívbemarkolóan szép lett.
1. A bazilika persze nem pusztán egy szép ékszer, a bazilika a hit jele: a ti és elődeitek hitének jele. Szerzeteselődeitektől ti is úgy kaptátok örökségül, és szentnek tartottátok. Szerzetes elődeitek hite építette fel Istennek ezt a házát, ti pedig, kedves szerzetestestvéreim, ugyanebben a hitben újítottátok fel és tettétek ilyen ragyogóvá örökségül kapott templomotokat. E templom történetét átszövik a felújítások, újjáépítések és újra felépítések. Most ti magatok is részévé lettetek ennek a történetnek.
A bazilika felújítása a remény jele. A jelen és a jövő számára építettetek, abban a szilárd meggyőződésben, hogy Isten működik közösségetekben; abban a szilárd meggyőződésben, hogy a következő generációk is tovább viszik majd ezt az örökséget.
Istennek ez a pannonhalmi háza a ti szeretetetek jele. A liturgia iránti szereteteteké, Isten iránti szereteteteké, akinek a dicsőítésére zsoltároztok; Krisztus iránti szereteteteké, akinek emlékezetét és jelenlétét az eucharisztikus közösségben ünneplitek; végül az emberek iránti szeretetetek jele, akik betérnek ide, hogy dolgaikban segítséget és vigaszt találjanak e házban, akik veletek együtt ünnepelnek, és akik – hozzátok hasonlóan – tisztelik Szent Márton püspököt és Szent István királyt, és közbenjárásukat kérik.
Mindez visszatükröződik a bazilika felújításában. Megmutattátok, hogy Pannonhalma egy különleges hely bencés rendünkben, és azt is, hogy Pannonhalma igazi bencés hely. Hiszen nem más, mint a bencés liturgia határozta meg ezt a felújítást. Ezért fogadjátok még egyszer elismerésemet és gratulációmat, amelyet az egész világ bencés szerzetesei és nővérei nevében is mondok.
2. A templom a monostor szíve. Az oltártól, az eucharisztia ünneplésétől kiindulva építjük fel közösségünket, pontosabban építi fel Krisztus közösségünket. Ugyanez az egység gyűjt össze bennünket a zsolozsmában is, amely a magunkfajta szerzetes napjának jelentős részét elfoglalja. Egymással egységben imádkozzuk a zsoltárokat, amelyek a Krisztus előtti évszázadokra nyúlnak vissza. Az Úr halálának és feltámadásának ünneplése, valamint a kórusimádság nemcsak egymással köt össze bennünket, hanem az egész egyházzal. A zsoltárok szerzői olyan ajándékot hagytak ránk, amely mind a mai napig táplálékunk, és nemcsak a kolostorban, hanem minden keresztény közösségben, valamint a zsidósághoz tartozó testvéreink körében is az. Imádságunk így válik valóban átfogóvá, így gazdagodik az ökumenikus dimenzióval. A templomépítést az imádság köti bele az üdvtörténetbe és az egész oikumenébe.
3. Fordítsuk tekintetünket az imádkozó közösségre: „nincs személyválogatás az Istennél” (RB 2,20); ő az imádkozó szívét nézi, azt, hogy „szíve egyezik-e szavával” (RB 19,7) – ahogy Szent Benedek Regulájában olvassuk. Ha egymással egységben, énekelve és imádkozva az Úr színe elé állunk, az összetartozásunknak a jele, az kifejeződése annak az egységnek, amely a mindennapok fedezetét képes adni. Regula és apát vezetése alatt, közösségben élünk – ez Benedek szerint a kolostori élet definíciója (RB 1,2). Együtt dolgozunk, együtt étkezünk, és összeköt bennünket a Szentírás imádságos olvasása. A közösségben megvan mindenkinek a maga helye, és mindenkinek megvan a maga feladata a közösség jóléte érdekében.
4. Szent Benedek semmiképp nem akarta, hogy a szerzetesek csak önmaguknak éljenek. Megnyitotta a monostor kapuit a vendégeknek, a szegényeknek és a rászorulóknak. „A […] vendégek a monostorból sosem hiányoznak […] Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust” (RB 53,16.1). Ahogy megtanuljuk a szolgálatot a monostorban, úgy gyakoroljuk azt vendégeinken. Szent Benedek Jézus példáját követte, és megmosta a vendégek lábát. Az akkori poros utak miatt szükséges is volt ez, valóságos jótétemény a vendégek számára. Gyakorlati okok miatt az idők során feladtuk ezt a szokást, ám Krisztusnak ez a hozzáállása kell hogy meghatározza belső viszonyulásunkat, amikor a vendégekkel találkozunk. Ezen keresztül képes kisugározni a monostorban megélt hitünk a klauzúra falain túlra. És amikor Szent Benedek azt mondja, hogy különleges gondot kell fordítani a zarándokokra és a szegényekre, akkor is Jézus példáját követi. A pannonhalmi monostorban a világ felé nyitás egy másik módját is gyakoroljátok: iskolátok van. Fontos, hogy itt a felnövekvő nemzedék ne csak a tudományokkal és a művészetekkel ismerkedjék meg, hanem azt is megtapasztalja, hol az emberi létének igazi alapja, miben áll valódi méltósága.
5. Az evangélium és Szent Pál szerint a testvérek egysége magában a templomépületben is kifejeződik. Krisztus az alap, Krisztus a szegletkő, mi magunk pedig kövek vagyunk, amelyek ő rajta helyezkednek el. Ő az életünk alapja. Ha szem elől vesztjük a szegletkövet, azaz ha hitünk megfárad, az egész közösség darabjaira hullik. Nem marad más, mint szanaszét heverő kövek, még akkor is, ha önmagában egyik-másik rendkívül szép is. Akkor a testvérek elmagányosodottan élnek, egyedülállóként (szingliként), s a közösség már csak a statisztikákban létezik. Ezért újra meg újra meg kell újítanunk és meg kell erősítenünk az alaphoz, Krisztushoz való kötődésünket.
Egy közösség kövei természetesen nem mindig olyan szépek és egységesen faragottak, mint e templom építőkövei. „Tudja az apát, hogy milyen nehéz és terhes feladatot vállalt magára: a lelkek irányítását és sokféle emberek szokásainak szolgálatát” (RB 2,31). És ezekből a szokásokból éppen annyi van, mint a testvérekből. Ám ők „egymást a tiszteletadásban előzzék meg, egymásnak mind testi mind lelki fogyatkozásait a legtürelmesebben viseljék el, egymásnak versengve engedelmeskedjenek, senki se kövesse azt, amit a maga számára hasznosnak ítél, hanem ami másnak az. Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék.” (RB 72,4-8.) Egy képet használva: együtt kell működnünk, engednünk kell, hogy addig faragjanak, amíg a köveink össze nem illenek. A szeretet a kövek közti malter. A szeretet tartja össze őket. Jól tudom: mindez csodálatosan hangzik, ám a valóság egészen más, közösségeink egyáltalán nem olyan egységesek, mint ez a csodálatos bazilika. Talán éppen e templom szépsége jelenthet folyamatos felszólítást, hogy valamit tükrözzön belőle közösségi életünk is.
Azt kívánom nektek, hogy e szent hely megszenteljen titeket, alakítson titeket hasonlóvá Krisztushoz, titeket, és mindenkit, aki belép ide. Nemcsak e csodálatos templom, hanem ti magatok lesztek közösségként, együtt testvéreitekkel, együtt a szentekkel Krisztus testének eleven képe. Áldjon meg benneteket az Isten!
