2020. október 10-én szombaton 16.30-kor fotókiállítás nyílik iskolánk 80. tanéve alkalmából a Gimnáziumi Galériában, amely az 1939/40 és 2019/20 között végzett évfolyamokból egy-egy véletlenszerűen kiválasztott öregdiák portréiból áll. A kiálltást a Díszterem előterében megnyitja Virágvölgyi István.Fotográfus: Rácmolnár Milán, Hirling Bálint, Ivándi-Szabó Balázs

„Kilencedikben, lámpaoltás után egyik osztálytársunk az éjszakai csöndben betette a »Szia, Kata vagyok, van még egy Pepsid?« című és szövegű reklámot, amely jókora derültséget okozott a teljes háló körében. Akkor jöttünk rá, hogy mekkora jó dolog a közös háló, és hogy az egész osztály együtt van, és talán erről az alapról indult el a közösségünk.”

Mindenkit szeretettel várunk!

Nyitószöveg

GIMNÁZIUM 80

Én, te, ők, mi

„Kezünk munkáját tedd maradandóvá!” (90. zsoltár)

Nyolcvan év nem is olyan nagy idő. Épp átéri még egy emberi élet. Még minden évfolyamból épp él valaki. Utolsó pillanat, hogy elkapjuk a pillanatot, rögzítsük állóképbe az időt, megállítsuk a futószalagot.

Hetvenegyen vannak rajta a sorozaton, hetvenegy portré szériában. Sok különböző arc, sors, tekintet, barázda. Hétköznapi, mondjuk keddi ruhában. Legtöbbjüket nem ismerjük, sőt, ők sem ismerik egymást. Idegennek mégsem mondanánk őket.

Random öregfiúk, plusz egy örökifjú lány, találomra szúrtuk ki őket a nagy adatbázisból. Hogy ne vezesse szubjektivitás vagy elfogultság a kezünket. Lehet köztük fenegyerek, örökös lázadó, de lehet köztük évfolyamelső is. Lehet köztük, aki nem itt kezdte, de van olyan is, aki nem itt fejezte be. Mint Lovrencsics vagy Frimpong azon a bizonyos focimeccsen. Nem feltétlen csupa jó fiú.

Talán magunkra ismerhetünk az arcukon. Jé, ilyenek voltunk huszonhét évesen, vagy majd ilyenek leszünk hetvenkét évesen. Az ő arcuk a mi arcunk. Maszk nélkül látszik minden. Az egyik inkább én vagyok, a másik meg nem annyira. Vagy akár, ilyen szeretnék lenni, olyan nem nagyon.

Látni, hogy múlik az idő, lép előre évről évre, lineárisan. Egybe látni azt, hogy hogy néz ki a komoly, felnőtt élet. Mi vár az érettségi után. Milyen az, amikor már nem bencés diák az ember. Amikor már abból él. Itt születnek a gyerekek, itt halnak meg a szüleink, jaj, itt az első osztálytársunk, itt fáradunk el nagyon, itt jönnek az unokák, itt már csak tízen vagyunk az osztályból. Mivé lesz az iskola négy-hat, sőt, épp most ne felejtsük, nyolc éve megsokszorozódva a következő mondjuk hatvan évben.

A képeken, az arcok mögött, a háttérben óvatosan bújik meg fizikai valójában az iskola, az épület. Nem hivalkodó a kulissza. Itthon vagyunk, otthonos környezetben, ismerős falak előtt.

És akik a falak mögött vannak, akik végképp nem vehetők ki a képeken, de mégis odaképzeljük őket. Bencés atyák, akik ezt az egészet kitalálták nekünk, fontos tanáraink, akik működtetik és átörökítik. Folyamatosan megújítják, hogy mi itt ugyanazt az örök újdonságot érezzük, mint ők 1939-ben, 51-ben, én 87-ben vagy mi 2012-ben, vagy akár majd te 2033-ban. Mindannyian, csupa jó fiúk.

Barcza István

Megnyitóbeszéd a Gimnázium 80 fotóprojekt bemutatásakor

Pannonhalmi Bencés Gimnázium, 2020. október 10.

„Egy portré! Mi lehet egyszerűbb és összetettebb, nyilvánvalóbb és mélyebb.”
– Charles Baudelaire

Amikor először leültünk Barcza Istvánnal és Konrád atyával, és István elmesélte a Gimnázium 80 fotóprojekt gondolatát nagyon megtetszett az ötlet, de szkeptikus voltam, hogy mind a hetvenegy végzett évfolyamból sikerül-e majd fotógép elé ültetni valakit. István nagyon magabiztos volt és amikor tovább erősködtem, akkor csak annyit mondott, hogy higgyem el, „a bencések mások, ott lesz mindenki”. Mivel itt állunk a megnyitón, jól látszik, hogy Istvánnak volt igaza, és úgy tűnik, hogy a bencések tényleg mások.

Azon töprengtem, hogy honnan táplálkozott István elsöprő önbizalma, és a választ az idei ballagáson elhangzott nagy horderejű beszédben találtam meg. Most nem arra a beszédre gondolok, bár az is nagyon erős volt, hanem Albin atya búcsúztatójára, amiben arról beszélt, hogy a rítusokon keresztül hogyan mutatkozik meg a hagyomány. Érzékletes példát hozott egy képzeletbeli történettel, amiben egy bencés öregdiák 70 évvel a ballagása után visszatér Pannonhalmára, szembe találkozik egy számára ismeretlen szerzetessel és ha így köszön: Laudetur Iesus Christus!, akkor érkezik majd a jól ismert válasz: In aeternum, amen! egy mosoly kíséretében. Számomra ebből a példából vált világossá, hogy akik itt töltötték diákéveiket, azok nem csak egy baráti társaság, nem csak egy osztály, nem csak egy iskola közösségébe tartoznak, hanem egy nagyobb hagyományba eresztenek gyökeret. Ez a hagyomány pedig van olyan erős, hogy az érettségi után 40-50-60 évvel is fontosnak tartsák, hogy egy ilyen lehetőségkor felmutassák, ennek a közösségnek a tagjai, ide tartoznak.

Érdemes arról is elgondolkozni, hogy miért pont egy fotóprojekttel emeli ki a 80. évfordulót az iskola. Lehetett volna nyolcvan fát ültetni az arborétumban, de bevéshették volna a négyezer öregdiák aláírását az iskola falába is. Azt hiszem, hogy a fotó egy olyan eszköz, amin keresztül – grafológiai előképzettség nélkül is – le tudjuk olvasni azokat a jegyeket a falon lévő portrékról ránk visszanéző arcokról, amelyek megmutatják, hogy milyen sokféle ez a közösség, mennyi különböző életút adatott a tagjainak. Egyúttal kiválóan alkalmas egy ilyen fotókollázs arra is, hogy a hasonlóságokat keressük a fényképeken és segítségével bejárjuk egy képzeletbeli bencés öregdiák életútját húsztól kilencvenig.

A valódi titka a portréfotónak pedig éppen ez, hogy engedhetünk annak az elemi vágynak – ami leginkább a mozgólépcsőn fog el bennünket –, hogy szemérmetlenül a másik ember arcába bámulhassunk. Úgy megmustrálhassunk valakit, ahogy azt a való életben valószínűleg soha nem tehetnénk meg. Erre pedig azért van módunk, mert ezek az emberek jól tudva, hogy fotóik a gimnázium folyosóján kiakasztva sokféle gondolatfolyam céltáblái lesznek majd, mégis tálcán kínálták fel magukat, arcukról leolvasható történetüket. Így jöhetett létre az a kollektív portré, amin lehetne a négyezerből bármelyik hetvenegy öregdiák, hiszen valójában nem külön-külön ábrázolja őket ez a képcsokor, hanem egy közösséget mutat be.

Virágvölgyi István