A Határtalanul 2019 pályázat keretéen a 12.A osztály vett részt délvidéki tanulmányi kiránduláson, amelynek beszámolója olvasható alább, ill. ezen a linken.
09.01.
Az előkészítő óra 09.01-én este volt a tanteremben, a beköltözés napján. A 40 perc alatt szóba került a kirándulás célja, a naponkénti részletes program, a trianoni döntés kapcsán elcsatolt egykori magyar területekről is sok szó esett és a kivetítőn nyomon követtük a helyszíneket, amiket meg fogunk látogatni. Beszélgettünk a történelmi tudásuk alapján a szlovéniai és horvátországi magyarságról.
09.02.
A busz reggel 7.00-kor indult a Bencés Gimnázium elől. Első utunk Lendvára vezetett, ahová 11.00-re érkeztünk meg. A Bánffy központ volt az első állomás, ahol a helyi idegenvezetőnk mesélt nekünk az itteni magyarságról, a városról és a környékről. Zoltán élvezetes előadásából megtudtuk, hogy Lendva pár száz fős magyarsága nagyon összetartó, őrzi a népszokásokat. Zoltán úgy fogalmazott, hogy eleinte szidta a helyieket, hogy szlovén szavak keverednek a magyar mondatok közé, de aztán idővel rájött, hogy az a nagy dolog, hogy egyáltalán maradt itt magyarság. Soha nem volt nagy számú az itteni közösség, pár tízezerre volt tehető a számuk az első világháborút lezáró időben is, mára ez a szám pár ezerre csökkent és mindenki, aki magyarul beszél, a magyar határ mentén él. Úgy fogalmazott, hogy a határtól körülbelül 10 kilométerre még beszélnek magyarul, aztán már csak szlovénül. Zoltán vezetett végig bennünket a városon, megmutatta a Makovecz által tervezett színházat. Az épület külön érdekessége, hogy a belsejében régi házak utcai homlokzata látszik, és a színpadról ez úgy néz ki, mintha az emberek kiültek volna a házuk elé. A színház melletti zsinagógáról azt mesélte Zoltán, hogy ez az ország két, megmaradt zsinagógája közül az egyik, de ennek sincs szakrális funkciója, kiállítótérként működik. Bementünk az Alexandriai Szent Katalin plébániatemplomba, ahol az előadásunkat megtartottuk volna a magyar híveknek, de mint a helyszínen kiderült, a helyi atya nem beszél magyarul, ezért nem reagált a megkeresésemre, az utazási iroda pedig későn kezdte el a program szervezését. A Rákóczi emlékév kapcsán így nem tudtuk kinek megtartani az előadásunkat, helyette Zoltánnal beszélgettünk, majd a tőle való búcsúzás után Marika nénivel. A templom mellett összeálltunk egy csoportképre, miközben elénekeltük a magyar Himnuszt és a Szent István szoborra tűztük a magyar szalagot. Zoltántól való búcsúzásunk után a lendvai várban megtekintettük az összes kiállítást: láthattunk pillangó-, történeti-, néprajzi-, fotó- és szoborkiállítást is. Az egyik legizgalmasabb tér a tetőtérben lévő szoborkiállítás volt. Zala György kisméretű plasztikáit elnézve megdöbbentő az az aprólékosság, amivel a budapesti Hősök terén álló szobrokat elkészítette. A várból kijövet a Szentháromság kápolnához siettünk volna fel, mert Marika néni már várt ránk, de a busz nem tudott velünk felmenni, így szinte futva tettük meg az egy kilométeres távot a kápolnához. Ott mindannyian a padokba rogytunk és úgy hallgattuk az érdekes előadást a Hadik múmiáról. Ekkor derült ki a számunkra, hogy a legenda és a valóság sokszor nagyon is eltér: Hadik több, mint 110 éves lett volna, ha a legenda szerinti időben védte volna a töröktől a várat. Mindezt onnan tudtuk meg, hogy a Hadik koporsón lévő évszám az 1710-es évekre teszi a sírban fekvő halálát. A szép lankás szőlőhegyek megtekintése után buszra szálltunk és Ptuj városa felé vettük az irányt.
Ptuj vára gyönyörű. Mivel késésben voltunk, így csak kívülről jártuk körbe, majd egy közös fénykép után mindenki kapott 40 percet, hogy megkeresse a régi és az új városházát, az Orfeus emlékművet, a Minorita kolostort, a Szent Flórián emlékművet, a középkori várostornyot és a Szent György plébániatemplomot. A Dráván átkelve szép fénykép készült a várról. Buszra szálltunk, és szakadó esőben útnak indultunk a Bohinji-tóhoz, az első napi szállásunkhoz. A Hostel pod Voglom a tó partján van, csodálatos környezetben. A svédasztalos vacsora mindenkinek nagy örömet okozott.
09.03.
A svédasztalos reggeli után sétáltunk egy órát a tó partján, mely türkiz színével és a környező hegyek visszatükröződésével a kristálytiszta vízben elképesztő látványt nyújtott. Az egész csoport szívesen maradt volna itt. Busszal pár perc alatt elértük az első világháborús katonai temetőt Ukancnál, ahol imádkoztunk a magyar katonák lelki üdvéért. Útra keltünk a Kluze erődhöz és órák hosszat utaztunk a szerpentineken a magas hegyek között. A sofőrök lélekjelenlétének hála nem volt baleset, mivel az egysávos hegyi úton kellett manőverezniük, miközben rönkszállító kamionokat kerülgettek. A két erődnél csoportképet készítettünk, a hegycsúcson lévő Hermann erődöt bejártuk, csodás panorámája mindenkit lenyűgözött. A katonai erődítmény romos, de sok része bejárható. Az isonzói csaták során robbantották fel az olasz erők. Tolminban a szállásunk egészen kiváló volt, a csoport nagy része a Hostel Hildegardenben szállt meg, kisebb része a Paradisoban, ami azért nem annyira igényes, mint a nagyobb csoporté. A vacsora nem okozott nagy élményt, sokan elmentek utána vacsorázni más helyre.
09.04.
Mindenki megreggelizett a hostelében, aztán útra keltünk gyalog a Tolmin-szurdokba. Útközben találtunk egy másik magyar katonai temetőt, amit kívülről megnéztünk, mert a kapuja zárva volt. A teljes túra közel 10 kilométeres volt, amit mindenki nagyon élvezett. A kellemetlenség a belépővel ért bennünket, mivel a pályázatban a belépőt 14 éven aluliakra kalkulálta az utazási iroda, így az elnyert 2,5 eurós belépő helyett 5 eurót kellett volna fizetni. Hála a pénztáros hölgynek, szlovén iskoláscsoportnak számolt el bennünket, így 3 euróért kaptuk meg a jegyet fejenként. A szurdok csodálatos, kettő órát töltöttünk el ott, és még a csúcsra is felmentünk a kávézóba, hogy a nyugágyból gyönyörködjünk a panorámában. Dante barlangjánál olvasható, hogy ez ihlette a szerzőt, amikor a Pokol bejáratáról írt a Színjátékban. Visszasétáltunk a buszhoz, majd a kobaridi első világháborús múzeumba mentünk, ahol ismét meglepetés ért bennünket, mert ismét a 14 éveseknek szóló jegyre kaptunk csak pályázati pénzt, de az itteni pénztárosnak is hála, beengedtek bennünket az 5 eurós fejenkénti összeg helyett 3 euróért. A múzeumban megnéztük a magyar nyelvű filmet az isonzó-front borzalmairól, majd a nagy túraútvonalon elindultunk. A kobaridi túra összesen 10 kilométer volt, mely során az első állomás az olasz katonák csontjaiból készült osszárium, benne 7014 egykori katona csontvázával. A tetején lévő templom van csak nyitva, maga az osszárium nem látogatható. Továbbhaladva megnéztük egy templomromot és egy falu maradványát az 5. századból, aztán egy meredek lépcsősoron jutottunk le a főútra, onnan pedig egy függőhídon átkelve a Soca/Isonzó folyó völgyébe ereszkedtünk le, ahol belesétáltunk a jéghideg, erős sodrású folyóba, mely tényleg olyan hideg volt, hogy pár percet tudtunk csak eltölteni a vízben és utána szinte sajgott a lábunk a hidegtől. A Szavica vízesést kihagytuk, de megbeszéltük, hogy egyhez mindenképpen bemegyünk. A Kozjak vízesésnél már számítottunk arra, hogy fizetni kell. Ide is 3 euró volt a fejenkénti csoportos belépő. A vízesés gyönyörű volt, mellette a patakban csomó kis kőrakást láttunk. A vízeséstől kicsit vissza kellett menni ugyanazon az úton, majd a Napóleon hídhoz mentünk és onnan vissza a buszhoz. A mai napon 20 kilométert túráztunk.
09.05.
A reggeli után busszal felmentünk a Kolovrat hegyre, majd a buszról leszállva körbejártuk az egykori olasz harcállásokat. A leírás szerint az Isonzó völgyében összesen 300.000 katona halt hősi halált. A fiúkkal a háború értelmetlenségéről és borzalmáról beszélgettünk. Nagyon egyetértettünk a béke sétaútja elképzelésével, miszerint ez a táj a megbékélés, feltöltődés és a kikapcsolódás helyszíne kell, hogy legyen ezentúl és nem az értelmetlen háborúé. Mit nyertünk mi, magyarok, hogy dicsőségesen el tudtuk foglalni ezeket a fennsíkokat hatalmas emberáldozatok árán? Semmit, csak a múló dicsőséget. A lövészárkokból, géppuskafészkekből kijőve felmentünk a Na Gradu csúcsra, ami 1114 méter magas. A csúcs a Szlovén-Olasz határon van pontosan, szinte mindenki átlépett Olaszországba is egy kicsit. A csúcs melletti másik csúcsra is felkapaszkodtunk, mely 1138 méter magasan van, ennek olasz és szlovén neve is van: Monte Piatto és Trinski Vrh. Itt, az isonzói csaták helyszínén vesztette életét a Zrínyi család olasz oldalágának utolsó férfi tagja: Giorgio Niccoló Sdrin hadnagy, akiről e helyt megemlékeztünk. A hegyről busszal jöttünk le és útra keltünk Budanjébe. Amint megtaláltuk a templom mellett lévő szobrot, feltűztük a szalagunkat és elmondtam az osztálynak a tudnivalókat Rostás Pálról. Érdekes volt számukra, hogy az Isonzó völgye nem csak az első világháborúban volt fontos, hanem a napóleoni háborúban is. Rostás Pál ekkor védte a visszavonuló sebesülteket szállító osztagot az élete árán is. A szobrot az első világháborúba menetelő magyar katonák megdöbbenéssel vették észre, mivel nem is tudtak a magyar hősről. A háború után a szobrot a jugoszláv partizánok ledöntötték, de közadakozásból megújult 2003-ban. A szobortól 1,5 óra volt a határ, ahonnan fél óra lett volna a szállás, de a horvát határnál megállítottak bennünket. A határőrség helyi parancsnoka nem engedte be az osztály egyik tagját Horvátországba, mivel oltalmazott státuszú. Ezzel három órás telefonálás és vitatkozás vette kezdetét, egy fél óra múlva a határőrség vezetője elparancsolt bennünket a két ország közötti parkolóból, visszaküldött bennünket Szlovéniába. A telefonálások végül oda vezettek, hogy a horvátországi magyar konzul felhívta a határátkelő parancsnokát, de ő ismét megtagadta a belépést a fiú részére, így kerestünk neki egy buszt Magyarországra és az egyik tanárral éjjel hazautaztak. Eztán már átengedtek a határon és este 22.00-ra a délután 17.00 helyett odaértünk a településre, ahol a szállásunk volt. Csakhogy a szálláson nem vették fel a telefont. Busszal nem lehetett oda lehajtani, így gyalog kerestük meg, ami ismét sok időt vett igénybe, mivel a szállás nincs kitáblázva, a neten nem nagyon van nyoma. Amikor végre megtaláltuk az egyik sofőrrel, akkor kiderült, hogy nem várnak bennünket. Az utazási irodát nagyon mérgesen hívtuk, mivel nem tudtak segíteni a fiú beutaztatásában sem. Este 23.00-ra szerencsére találtak nekünk helyet, Dramalj helyett Tribaljban kaptunk szállást, és a tulajdonos volt olyan kedves, hogy még meleg vacsorát is készített számunkra.
09.06.
Dramalj település Crikvenica része, így a szállásunk tulajdonképpen egy egykori Zrínyi birtokon található. Mivel a sofőrök számára az előírt kötelező pihenőidő délelőtt 10.30-kor járt le, emiatt a napi programot módosítani kellett, és egyenesen Fiuméba mentünk. Felmentünk a tersattoi fogadalmi kápolnához és a Mária kegyhelyet is megtekintettük. A kápolnában megkerestük a magyar hadihajókról festett képeket. Innen átsétáltunk a tersattoi várba, amit még a Frangepán család építtetett a 13. században, majd a Zrínyi család birtokába jutott. A vár megtekintése után lesétáltunk Fiume központjába. Megkerestük a Halott csatornát, ami egykor elválasztotta a város két részét, Fiumét és Sisakot, megkerestük a magyar feliratos hajókikötői emlékeket. A Monarchia idején épült piac után a színház, majd a Corsón az Óratorony következett. Onnan a Kormányzói Palotához mentünk, ami ma a Tengerészeti Múzeumnak ad helyet. Ismét lementünk a parthoz közel és a régi magyar Adria palota szobrait csodáltuk meg. Az épület a Magyar Hajózási Részvénytársaság Székháza volt. Itt elhelyeztük a koszorúnkat. Baross Gábor, a Vasminiszter emléktábláját is nemzetiszín szalaggal ékesítettük. Megtaláltuk Jókai Mór emléktábláját is. A Kapucinus rend temploma és a Pletsch palota gyönyörű kívülről is. Az egész város iparvárosi jellegét a néhány, Monarchia korabeli, azon belül is magyar emlék teszi elviselhetőbbé, szebbé. A városból 18.00-kor indultunk a dramalji szállásunkra, melyet szerencsére megtaláltunk, miután tisztázódott, hogy előző nap rossz címet kaptunk. A szállás elfoglalása és a felhőszakadás után fürdeni mentünk kicsit a hűvös tengerbe.
09.07.
Reggeli után útra keltünk, hogy megtekintsük a Zrínyi-városokat. A család által tulajdonolt négy tengerparti kikötőváros (Szádrév, Porto Ré, Cirkvenica, Szelce), melyek a Kvarner-öbölben találhatóak, óriási bevételhez juttatták a családot, mivel a szárazföldi és tengeri kereskedelmi központokon átmenő forgalom után vámot szedhettek. A befolyt összegből tudták finanszírozni a török ellenes harcaikat, megerősíteni és fejleszteni a birtokaikat, melyek nyomait megtekintjük. Szádrév a Zrínyi család alatt a legfontosabb tengeri kikötő volt. Itt a Frangepánok által épített, aztán Zrínyiek által uralt kastélyt tekintettük meg. Porto Ré várában fordította le Zrínyi Péter horvát nyelvre bátyjának az „Adriai tengernek Syrenaia” című munkáját, mely tartalmazza a „Szigeti veszedelmet” is. A várhoz odamentünk, de sajnos teljes körű felújítása miatt nem volt látogatható, emiatt csak egy csoportkép készült a helyszínen. A településen több utca őrzi a Frangepánok és a Zrínyik nevét. Szádrév, vagy mai nevén Bakar egy csodálatos kis öbölben fekszik. A város óváros része meseszép. A vár itt is zárva volt, így csak sétáltunk a kis sikátorokban és elolvastuk a helyi történeteket, és a házakról, templomról szóló leírásokat. A vár, ahogy az előző is, szintén Frangepán birtok volt, melyhez házasság révén jutott a Zrínyi család. Szádrév 1550-1670 között volt a család tulajdonában, ekkor Horvátország legjelentősebb tengeri kikötője volt. A település két legszebb és legérdekesebb háza a Török ház és a Római ház. Szádrév érdekessége, hogy a központban kiépítettek egy kis tavat, amiben pisztrángok élnek. A halak a hegyből lejövő tiszta vízben szép nagyra nőnek, szabad szemmel is jól láthatóak. A kis tóban mostak egykor az asszonyok. A vize és a többi patakvíz az öbölbe folyik. A hangulatos kisvárost elhagyva a felette átívelő autópálya viaduktjain át Lovranba indultunk, hogy felkeressük a Monarchia idején épült villákat. Lovran belvárosa olyan, mint egy középkori olasz település: szűk sikátorok, felül szinte összeérő házak, éppen csak beszűrődő napfény, sok macska és rengeteg kávézó. A középkori templom épen vészelte át az elmúlt évszázadokat. A mellett lévő téren több középkori kapu eredeti pompájában látható. A 12 kilométeres gyalogutat Lovran buszállomásától kezdtük és a több kis településen áthaladva értünk Abbáziába. Az út során rengeteg szecessziós villa volt az út mindkét oldalán. A Lungomare sétány Abbáziában ért véget, ahol a tengerparti szállodákban gyönyörködtünk, melyek szintén Monarchia korabeli épületek. A parton elsétáltunk a város legfontosabb szobrához, mely előtt csoportképet készítettünk. A nyakunkba zúduló eső elől a buszba menekültünk és a szállás felé vettük az irányt. Szerencsénkre Crikvenicában nem esett, így a rossz vacsora után a parti sétányon elsétáltunk a Grand Hotelig, majd a bazársoron vissza az étterembe, ahol osztálypizzázással zártuk az utolsó estét.
09.08.
A reggeli után volt, aki utoljára fürdött még a tengerben, majd a beboruló ég alatt útra keltünk hazafelé. Ozaly vára szintén Zrínyi birtok volt, itt született Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc édesanyja. A vár múzeuma nem volt látogatható, sajnos legtöbbször nincs nyitva. Az előzetes emailes megkeresésre sem reagáltak, de a vár udvarába be tudtunk menni, csak az épületeket nem láthattuk belülről, emiatt csak kívülről tudtuk megnézni, milyen erősség volt a Zrínyi család birtokában. A hegyen lévő vár első írásos említése 1244-re datálható. Több nemesi család után a Frangepánoktól kapták meg a Zrínyiek ezt a várat is. A 17. század volt a vár történetének legdicsőségesebb időszaka, ekkor Zrínyi Péter bán ide tette a székhelyét és innen kormányozta saját kiterjedt birtokait és intézte a báni teendőit. Észak-Horvátország nem hivatalos központjaként működött a vár egészen a bán kivégzéséig, akit a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételért fő- és jószágvesztésre ítéltek. A Zrínyi család után a várat több más nemesi család birtokolta, többek között a Batthyányiak is. Legutolsó birtokosai a Thurn und Taxis hercegi család voltak, akik 1928-ban a Horvát Sárkányrendnek adományozták a várat, akik a mai napig is birtokolják. A várat elhagyva Varasd felé vettük az irányt. Ozalj és Csáktornya közötti két órás, 110 kilométeres út során nehéz elképzelni, hogy egykor ennek a területnek a nagyon nagy része Zrínyi birtok volt. A tengerparti rész hozta azt a komoly jövedelmet, amit a törökök elleni védekezésre lehetett szánni, de ez az óriási kiterjedésű vidék is jelentős mértékben gyarapíthatta a család vagyonát. Az egyre sűrűsödő török betörések miatt azonban ez a vidék hamar a végvári szerepbe került, és sokat szenvedett. Varasd 200 évig Horvátország fővárosa volt. Nem Zrínyi birtok, hanem az Erdődy család tulajdona volt hosszú időn át. A város belvárosa meseszép. Pár utcára korlátozódik a belváros, de az a pár utca maradandó emlékeket okozott mindenkinek. Nem győztünk fényképezni. Megnéztük Európa egyik legrégibb városházát. 1523 december 14-én adta a Brandenburgi herceg a házát a városnak, hogy városházát építsenek belőle, mely ilyen formán azóta is üzemel. Az Erdődy palotát, ami a 18.század közepén épült barokk palota és az egyik legimpozánsabb épülete a városnak. A megyeházát. A Draskovics palotát, ami Nádasdy Ferenc horvát bán lakhelye volt. A jezsuita rendház a 17. század végén épült és az épületkomplexum ma az egyik legnagyobb barokk emléke a városnak. A székesegyház a 17. század elején épült a Draskovics család jóvoltából, és 1997 óta a város székesegyháza. A Patacsics palota gróf Patacsics Ferenc háza volt és 1764-ben épült. A város szellemi központja volt a maga korában. A megyeházát Mária Terézia parancsára építették a korábbi Varasdi Hadi Tanácsház helyén és 1772-ban adták át. 1772-től 1924-ig 25 horvát bán székhelye volt az épület. A Mekovec ház adott otthont a színháznak egészen 1873-ig. Ez a ház a folytatása a Batthyány palotának. A várat a 15. században építtették a Celjei grófok. Varasd a török időkben Stájerország kapuja lett és emiatt megerősítették. Ekkor épült a várkastély köré az erődrendszer, az árokkal, a sánccal és a bástyákkal. A vár egészen 1924-ig az Erdődy család birtokában volt, ekkor a városnak adományozták. A várban lévő történeti múzeum az odaérkezésünk előtt bezárt, így csak kívülről csodálhattuk meg a várost. Rengeteg templom és rendház található a városban, mi csak az alábbiakat néztük meg: kapucinusok, orsolyiták, jezsuiták rendházai, Szent Miklós templom, Krisztus születése templom. Varasdot elhagyva Felsőzrínyifalvára mentünk, ahol a másolata áll a Zrínyi obeliszknek, amit megkoszorúztunk. Felidéztük a híres és azóta sem lezárt vadászbaleset körülményeit, elgondolkodtunk azon, hogyan alakult volna a család és rajtuk keresztül Magyarország sorsa, ha a baleset nem történt volna meg. Ha tovább él a család és nem hal ki a férfi ág, akkor talán a női, olasz ág kihalásáról sem kellett volna megemlékeznünk még Szlovéniában, az Isonzó völgyében, ahol gróf Giorgio Niccoló Sdrin hadnagy halt hősi halált. Csáktornyán a parkon át a kastélyba mentünk, ahol megkoszorúztuk a Zrínyi és Frangepán szobrot, majd a várba bemenve körbejártuk a vár hőseinek a büsztjeit és megtekintettük a felsőzrínyifalvi obeliszk eredetijét is. A várban a woodstock fesztivál 50. évfordulója kapcsán volt egy kiállítás, ahol többek között Jimmy Hendrix gitárja is ki volt állítva. Az évenként megrendezett Zrínyi fesztivál egyik koncertjébe is kicsit belehallgattunk. A parkban megkerestük a Zrínyi fát, a két Zrínyi szobrot, ahol is a szigetvári hős szobrát meg is koszorúztuk. Nem hagytuk ki Szent Jeromos szobrát és a délszláv háború hőseinek emlékművét sem. Kirándulásunk utolsó állomásaként Szentilonára mentünk, ahol a pálos kolostor maradványait kerestük meg. Az 1376-ban alapított kolostorból egyedül a kápolna maradt fenn, ami a rendház temploma volt egykoron. 1559-től 1664-ig ide temetkeztek a Zrínyi család tagjai. A monostor a mauzóleummal 1695-ben égett le, a tűzben még a csontok is elégtek. Ezután több földrengés volt a 18. században, ekkor semmisült meg szinte a teljes épületkomplexum és csak a most is látható kápolna maradt fenn, amit az utolsó tulajdonosai, a Festetics grófok adtak el 1925-ben.
A Zrínyi család nyughelyének felkeresésével a kirándulásunk célállomásai is elfogytak, és hazafelé, Pannonhalmára vettük az irányt, ahová estére szerencsésen meg is érkeztünk.
A kirándulásról a kiértékelő órát a hazaút utáni első osztályfőnöki órán tartottuk meg. Mindannyian megállapodtunk abban, hogy habár a kirándulás tervezésénél a többség a természeti közeget helyezte előtérbe a városi kirándulások helyett, mégis jó volt, hogy a kirándulás egyik fele a természetileg csodás Szlovéniában a másik fele viszont a magyar vonatkozások tekintetében még most is erősen bővelkedő Horvátországban volt. Így végül is mindenki meg tudta találni a saját érdeklődési körének megfelelő helyeket. A kiértékelő órán megbeszéltük, hogy mikor tartjuk meg az osztályoknak a bemutatót és a teljes iskolának a Rákóczi emlékműsort és az élménybeszámolót.
A kitűzött október eleji osztályfőnöki órákra kértem a többi osztályt, hogy a diákjaim kettesével hadd menjenek be és meséljenek az ottani, helyi magyarságról, a magyar emlékekről, a pályázati lehetőségről és a kirándulásról, mint élményről. Ügyesek voltak a fiúk, azóta két osztályfőnök is jelezte, hogy pályázni szeretnének a következő tanévben.
Az iskola számára a Rákóczi emlékműsort a díszteremben tartottuk meg, és az élménybeszámolót is újból megtartottuk, majd az aulába invitáltunk mindenkit a fotókiállítás megtekintésére, melyet az egyéni élményekről írt rövid beszámolók egészítettek ki.
A kirándulásról és az iskolai előadásokról az alábbi linken érhetőek el a fényképek:
https://drive.google.com/drive/folders/1Ssb1JeEI2azR7aHUXxbN14F2bA_eRPew?usp=sharing
