November 15-én 17.30-kor nyílt meg Boda Balázs paloznaki képzőművész J e l b e s z é d című kiállítása a Gimnézium i Galériában. A kiállítást megnyitotta Szalay Ágnes művészettörténész. A kiállítás 2020. január 6-ig tekinthető meg. A megnyitó szövege alább olvasható, képek pedig itt láthatók.

Szeretettel köszöntök minden kedves jelenlévőt Boda Balázs Jelbeszéd című kiállításán, aki először hozta el képeit ide a bencés gimnázium kiállítótereibe. 

A kiállítás címe: Jelbeszéd. Mindannyian ismerjük nyelvtani tanulmányainkból, hogy a jel a valóság egy olyan, érzékszerveinkkel felfogható (látható, tapintható, hallható) darabja, jelensége, amely az értelem számára egy másik valóságdarabra, jelenségre utal (Georg Klaus). Boda Balázs is ilyen jelekben beszél, művészeti eszköztára minden elemét igénybe veszi a vizuális tartalom kifejezésére. Ez az ő nyelve. 

Ha megnézzük az alkotások művészettörténeti vonatkozásait, egyből a talált tárgyakról elnevezett objekt-művészetre gondolhatunk, hiszen a képeken látható csipkék, vaslemezek, fogaskerekek, fadarabok és kavicsok sokaságát nem maga az alkotó formálta, hanem ezen tárgykombinációk együttesét művészeti gesztusként kezeli. Természetesen semmi köze a Marcel Duchamp által fémjelzett ready-made művészetéhez, hiszen Boda Balázs képeinek lenyomatai nem a megbotránkoztatásról, sokkal inkább a mindennapi élet finom rezdüléseiről és tapasztalatairól szólnak.

Engedjék meg, engedjétek meg, hogy az elkövetkezőkben a művész úr gondolatait tolmácsoljam néhány számomra különösen kedves alkotás viszonylatában. Mindig fel kell tennünk a kérdést, önmagában mit mond a kép? Vagy sokkal inkább van-e egy hatás, élmény, amit a képek szemlélése közben tapasztalunk? 

Kissé kilóg a sorból a velünk szemben álló Kínáló asztal. A mű a csipke és a vas anyagának, természetének kettősségére épül. Autóalkatrészek: fémtárcsa, dugattyúkar, görgős csapágy. A pohár a családi hagyaték egy eleme. Rozsdás lapon a rozsda által átitatott csipke. Míg a vas örök érvényű, szinte minden fizikai megpróbáltatást kibír, a csipke ezzel szemben törékeny, lágy, nem időtálló, azonban tud integrálódni, sőt, olykor uralkodni. 

Itt látható az első oszlopon a Kapcsolódások című kép. A mindennapokban valahonnan valahová tartunk, jövünk-megyünk, találkozunk, s ebben a pillanatban egymás szemében is nagyobbak leszünk. Valamit kiterjesztünk. 

A második oszlopon feltűnik egy különös geometriai formákból építkező alkotás: az Akarnok hivatalnok. A mű alapja egy vaskorong: vagyis saját univerzumunk. A világban helyet foglalunk mi magunk, teljesek kívánunk lenni, kisugárzásunk van, cselekedeteink növelik az univerzumot, betöltik a teret. Ugyanakkor a kocka szokatlan jelenléte valami diszharmóniát sugall. A kocka az univerzum rendszerében idegen test, megakasztja a folyamatokat. 

Aztán itt a Lélek lakhelye, azaz nem más, mint egy kőlap. Hő- és vulkanikus tevékenység eredményeként létrejött kő, amelyeken a különböző fölsavak ornamentális mintákat hoztak létre. Így szivárog be a természet is a művészetbe, avagy fordítva, a művészet a természetbe. 

A harmadik oszlopon felfedezünk egy kollázsra emlékeztető képet: Malkunst 1914-2014. A kép felületén az átlátszó műanyag réteg egy szőnyeg csúszásgátlója, a kis horgokon csavaralátétek, alatta az Österreichische Illustrierte Zeitung melléklete. A keret szintén újságpapírba van bandázsolva. Előtűnik a háromszög motívum, amely számtalan értelmezési lehetőséget rejt magában: a Szentháromság, bölcsesség, ellentétek feloldásának, harmóniának, egyensúlynak, a kiáradó fénynek a szimbóluma. 

Az egyik legfrissebb munkánk sorába tartozik az Emlékhely. Egy elszenesedett fekete fióklap, amelynek repedéseibe aranyat csurgattak. Nem az elmúlásról, hanem a megtisztulásról van itt szó, mint ahogy a kígyó is levedli bőrét vagy a tojás is összetörik, hogy ezáltal valami új születhessen. Az aranylemez ez esetben tehát az élet, az érték és a dicsőség szimbóluma.

Végül, de nem utolsó sorban rögtön a kiállítótér első vizuális élménye az Aranyhal. Az aranyhal legendája szerint valójában nem aranyhalról van szó. Ha közelebbről megnézzük a képet, a hal tulajdonképpen egy keskeny barna kis lény, amit az idő és a történetmesélés tesz arannyá.

Ahogy a kiállításon érzékelhetjük, Boda Balázs ezen művészi életszakaszában egy személyes mitológiát teremtett. Egyes vásznain, farostlemezein sokszor azt a szentséget ragadja meg, amellyel a spiritualitás világába vezet minket. A szent és profán határán egy önálló világot alakított ki, a Triptichonnal, az őskeresztény szimbólumokkal vagy akár a többször is feltűnő háromszög – hármasság motívummal. Ezen művek emlékeztetnek minket, hogy a mindennapok szentségének átélése vezet a lélek valódi természetének megélésére. 

Boda Balázs képei nem csak fizikai, hanem gondolati értelemben is több rétegből állnak, a szemlélő számára mintegy 3 dimenziós hatást keltve. A rétegek azonban nem csak velünk, hanem egymással is összecsengenek, így új és új értelmezésre adnak lehetőséget, amelyek jóval túlmutatnak a látszólag egyszerű, absztrakt képi világon. A képek térbelisége esetenként különbözőképp formálódik, az egyes rétegek felvitelével a felület egyre vastagszik, de a művész hagyja a felületeket dolgozni, amelyek egy idő múlva összeérnek és párbeszédet folytatnak egymással.

A színek – többnyire a sárgás, okkeres, barnás, vöröses, arany színek – kiválasztásának jelentősége van, egyre csak erősítik a művek időbeliségét vagy a rétegek egymáshoz való kötődését. Boda Balázs képeinek elemi erejét az ösztönösség adja. A ritmus, a harmónia kézzelfogható minden egyes alkotásán, az egyes háromszögek, spirálok, körök, határvonalak mind a hétköznapi életet mozgató energiáinak szimbólumai.

Végül engedjék meg, engedjétek meg, hogy a kiállításban való kalauzolásomat a művész a tárlat egyik főművéről, a Triptichonról szóló gondolataival zárjam. 

„Három kiemelt életszakasz, gyermek-, felnőtt-, illetve kezdődő öregkorom, melyekre visszatérőn jellemző e festmények témája. A választásról van szó, a válaszúthoz érkezés és a döntés nehézségéről. A háttér alaktalan, összemosódott formákból áll, életem színterei, jelentős és jelentéktelen eseményeinek nyomai ezek, melyeken végighaladva jutottam el, gördültem végig – mint folyóparti kavicsgyöngyök – eddig a pontig. Többször kellett már sorsdöntő elhatározásra jutnom, amikor úgy éreztem, önmagamban kevés vagyok a helyes irány megtalálásához. Mi lett volna, ha? – kérdem sokszor magamtól, s ilyenkor segít a címadó mondat: “legyen meg a Te akaratod”. Az Ő döntésére bízzuk, hogy mi történjen, hiszünk a bölcsességében és a kegyelmében. Bár lemondásnak tűnik ez a részünkről, valójában a legbiztosabb, legsikeresebb, amit tehetünk.” 

Pannonhalma, 2019. november 15.

Szalay Ágnes