Méhes Károly (1983B) a Hegymenet c. ikoslánkról szóló könyv szerzője első alkalommal mutatja be fotóit a nagyközönségnek. A Vala hol című kiállítás 2022. május 20-án 17.30-kor nyílik Pannonhalmán,a Gimnáziumi Galériában és július végéig látható. A kiállítást megnyitja Gulyás Gábor esztéta.
A fotóművészet népszerűsége világszerte óriási. Bár a digitális technika térnyerésének és az okostelefonok elterjedésének köszönhetően manapság több mint százezerszer (!) több
fénykép készül, mint ötven évvel ezelőtt, az emberekben megmaradt a vágy megcsodálni az olyan fotókompozíciókat, amelyek művészi értékkel képesek felmutatni az általuk rögzített
világot. Hogyan lehet művészi színvonalú felvételeket készíteni? Olyan kivételes látásmóddal, amely ezen a nívón áll. A technikai tudás ehhez képest egyre inkább másodlagos szempont.
Ennek tudható be, hogy a XXI. század legnagyobb fotósai más-más területről érkeztek erre a területre. Most Magyarországon is megtapasztalhatjuk, milyen ez a rendhagyó kortárs
fotóművészet, mert egy olyan alkotó munkáit csodálhatjuk meg, akit mindeddig íróként, költőként ismertünk.
– A lusta író fényképez és így okoskodik: mivel egy kép állítólag többet mond ezer szónál, 10 fotóból egész jó kis novella kerekíthető. Amikor írok, próbálom szöveggé kalapálni azokat a
képeket, amik bennem sorjáznak. Amikor fényképezek, apró négyszögekre vagdosom a világot, ami körülvesz – mondja Méhes Károly író, költő, akinek az elmúlt 30 évben majd’ két
tucatnyi szépirodalmi műve jelent meg, ám most az utóbbi évtizedben készült fotóival lép a közönség elé.
——————————————–
Bevezetés – a tárlat megnyitása (Gulyás Gábor)
Méhes Károly: Vala hol
Fotókiállítás Pannonhalmán
„Est vala, szép nyárest” – írta Arany János, s bár manapság nem használjuk a mindennapi beszédben a „vala” kifejezést, értjük most is, hogy ez a „van” létige elbeszélő múltbeli alakja, egyes szám 3. személyben – ma azt mondjuk helyette, hogy „volt”.
De a „vala” ragozhatatlan segédige is, mely jelen idejű igealak után állhat, a múltban folyamatos cselekvés, történés kifejezésére „Ül vala királyné nappali termében” írja máshol a már említett Arany. Ugyanakkor a „vala” szolgálhat a múltban befejezett cselekvés, történés kifejezésére is. „Olykor egy-egy sóhaj könnyít vala keblén.” – írta Arany János. Nem folytatom a szóelemzést, amely egy olyan kifejezésre vonatkozik, amit a moldvai csángó magyarok (számos régiséggel együtt) ma is használnak, ám itt, az anyaországban nem használatos.
Méhes Károly kiállításának a címe három szóból áll – ez az első arra utalhat, hogy az élet jelenvalósága folyamatosan múlttá válik, s ezt az egyszerűnek tetsző, de nehezen befogadható folyamatot a fotó rögzíti és megőrzi. A cím második szava a „hol” azt érzékeltetheti, hogy az idő mellett létezik egy másik alapvető perspektíva, a tér, amelynek a karakterét a fotó képes feltárni és bemutatni. A harmadik szava a címnek e két elválasztott kifejezés egybeolvasásából jön létre: „valahol”. Ezt értelmezhetjük úgy, mint a fotókon megjelenített terek konkretizálását – és általánosítását. Ezek révén úgy is, hogy itt nem amatőrfotókon megörökített képeket látunk, mert az alkotó szándéka kommunikálni valamit a fotókkal, az ismeretek átadásán túl olyan transzcendens tartalmakat közvetíteni, amely nem mindennapi élmény. Hanem művészet. Mit jelent ez? Katarzist okoznak a képek? Nem feltétlenül okoznak, de okozhatnak. Mit nevezünk katarzisnak? Egy olyan szellemi, lelki átmosást, amely kiszakítja az embert a mindennapi világából. (Nem véletlenül használom az „átmosás” kifejezést – ha elmegy valaki Görögországba, ott tapasztalhatja, hogy bár a mai görög valóság jelentősen különbözik Arisztotelész világától, de a ruhamosó-patyolat szolgáltatók bejárata felett a Katarzis szó van felírva, mert a mai görögben az „tisztítás”-t jelent.) Az, hogy ez a szellemi, lelki megtisztulás bekövetkezik-e, a látogatótól is függ. Ha valaki úgy nézi végig a képeket, hogy éppen egy magánéleti problémája stresszeli, annál valószínűleg nem. Ha lesz olyan látogató, akinek nemrég egy közeli hozzátartozója távozott a földi világból, az valószínűleg könnyebben be tud kerülni azoknak a fotóknak a világába, amelyekben megjelenik az elmúlás gondolata. Hosszasan sorolhatnék még hasonló példákat, de nem teszem, mert azt gondolom, ennyiből is belátható: az egyik alap, hogy a néző képes legyen beleveszni a fotókba. A másik alap, hogy a képek olyanok legyenek, amelyek művészi árnyaltsággal szólnak valamiről, magyarán beléjük lehessen veszni. A harmadik alap, hogy úgy legyenek installálva, amely megteremti erre a lehetőséget. Sokan manapság ezt nem veszik komolyan, de én fontosnak tartom. Ahogyan az Istenhit megélése nemcsak templomokban és kolostorokban lehetséges, de a felszentelt épületek olyan lehetőséget adnak erre, amely nem mindennapi, hasonlóképpen a műalkotás státusz elérése egy kiállítótérben sokkal evidensebb módon megtörténhet, mint máshol. Mint tudják: van olyan piszoár, amely egy fürdőszobaboltban szaniteráru, egy kiállítótérben pedig műalkotás.
A három alap közül ez – a kiállítótér kondíciója – olyan, amelyről nem szeretnék külön szólni, mert alapvetően rendben van. Az első alapról, a látogatókról pedig értelemszerűen nem tudok beszélni, mert nem ismerem őket. Ezért a fotókról mondok néhány bevezető gondolatot.
Mindegyik fekete-fehér – ez kiemeli a dokumentatív vonásukat. Több kép van, amit egyfajta dichotómia szervez. A Golgota című fotón a keresztre feszített Krisztus szobra nem túl régi (1990-ben állították fel), mögötte két régebbi fa megcsonkított törzse látható, amelyek bár elveszítették lombkoronájukat, a törzsükből új ágak nőnek. Erős párhuzam, jó kompozíció! Ugyanez a témája a Kilátás. Belátás című képnek, mely a szakrális és a természeti tér megidézésével képes új jelentésmezőket bevonni a keresztre feszített Krisztus-szobor értelmezésébe. Hasonló szerkesztési elv érvényesül a Szent Asztrik szobrot megjelenítő képen, ahol a szobor mellett látunk egy köztéri lámpát, alatta kamerákkal, a lámpában pedig egy ablak látszik – a pannonhalmi monostor ablaka. Mondhatjuk, hogy Asztrik, aki elhozta a Szent Koronát Magyarországra, új ablakot nyitott a magyarság számára, ami kétségkívül igaz, ám Méhes Károly képe árnyaltabb, s ilyen módon jobb annál, mintsem hogy pusztán egy ilyen szentenciózus gondolatot közvetítsen. Nem fogok most valamennyi képről beszélni, de ha már szóba került Pannonhalma, felhívnám a figyelmet a Pannonhalma a temetőből című fotóra is. Ez a hely, az itteni főapátság a keresztény magyar kultúra olyan kiemelkedő nagy értéke, amelyhez számos legenda is kötődik. Az egyik ilyen, amelyet én egy közeli faluban felnőtt képzőművésztől hallottam, hogy nincs Magyarországon még egy térség, ahol a XIX-XX. században több öngyilkosságot követtek volna el, mint Pannonhalmán. Őszintén szólva nem tudom, hogy mennyi ennek a megállapításnak a valóságalapja. Azt viszont tudom, hogy öngyilkosokat hiába keresnénk a pannonhalmi temetőben, mert az egyház sokáig nem engedélyezte, hogy ott hantolják el őket (ez ma sem egyszerű, mert püspöki engedély kell hozzá). Mióta létezik ez a temető? Kétszáz vagy háromszáz éve? Nem tudom, de a fotó szempontjából ez nem is fontos. Az apátság több mint ezer éve létezik, s e hosszú idő alatt ugyanúgy jónéhányszor átépítették, ahogyan változott a temetkezési gyakorlat is. Az apátság mindig a keresztény kultúra őrzőhelye, a kiválasztott, művelt bencések lakóhelye volt, a temető az egyszerű, jórészt kevesebb szellemi, lelki adományból részesülő emberek nyugvóhelye. Egy kiváltságos hellyel áll szemben a közönséges emberek tere? Nyilván lehet így is értelmezni, de Méhes Károly fotója olyan interpretációit kínál, amely ezzel ellentétes úton indul el. A kép legnagyobb részét egy míves temetői kereszt tölti ki – ahhoz képest az apátsági épület kicsi.
Befejezésül szóba hozok néhány olyan fotót, amelyeken emberek láthatóak. A Becsomagolt szobor című képen egy olyan műalkotást tekinthetünk meg, amelyet részben fóliaszerű csomagolóanyag fed, s tőle nem messze sétál a vízparton egy rideg tekintetű ember, akinek az öltözete a fóliára emlékeztet, s így nevezhetnénk becsomagolt embernek is. Az indiai olvasó öreg című kép alakja egészen más karakter – neki olyan aurája van, amely a fotón keresztül is érzékelhető. Politikai híreket olvas újságból egy olyan ember, aki életkora okán már biztosan kikerült a politika világából. De ő kitartó. Megingathatatlan. Következetes embernek tetszik a Járókeretes nő című fotó modellje is – megöregedett, nehezen jár, de erről láthatóan nem vesz tudomást, ő ugyanolyan hippi, mint 18 éves korában volt. Konyhai-étkezői tükörben látható arcképét fotózta le a művész – ez a mű Önarckép tükörben címmel látható. Átlósan bukkan fel az arc, amiből látszik, hogy nem egy véletlen tekintet révén került a tükörbe, hanem egyfajta alapos kutakodásnak köszönhetően. A Spanyol bárban című képen megtekinthető csapos és vendég két külön, autonóm világot képvisel – mindketten nagyon komolyak, mégis ott vannak bennük a mediterrán életérzés lenyomatai. Elsőre úgy tűnhet, hogy a Brüsszel című fotó központi témája a város egyik híres szoborkompozíciója, de már második pillantásra látható, hogy itt a főszereplő a művet bámuló kislány, akinek nem látjuk a tekintetét, mégis érzékeljük az áhitatát.
A fotók olyan valóságot tárnak fel tehát, amelyeken megjelenik a konkrét élet: valós személyek valós helyeken. A fotó dokumentál, de sohasem a jelenben, hiszen a megörökítés gesztusában eleve benne foglaltatik az elmúlás deklarálása. Ami a fotón megjelenik, az szükségszerűen a múlt. Erről írta Susan Sontag a Platón barlangja című esszéjében, hogy a fotográfiához hozzátartozik az elégikus hangvétel: annak tudása, hogy a rögzített pillanat visszahozhatatlan, elmúlt, amit látunk, többé nem válhat jelenvalósággá. Ebből következik az is, hogy amit a képen a múltból felidézve visszanézhetünk, az valamiképpen megszépíti az elveszített pillanatot, hiszen még itt lehet velünk.
Mindehhez hozzá kell tennünk, ezeket az alkotásokat nézegetve, hogy a fotográfiában Méhes Károly nem egyszerűen az elégikus karaktert ragadja meg, hanem azt is, amire a nagyszerű címadásával utal: VALA HOL. Egyszerre érzékeljük, hogy a valós világunkban végbement pillanatok kötődnek a konkrét térhez és időhöz, ugyanakkor a képeknek van egy olyan horizontja is, amely a szingulárisból és az egyediből az általánosba emel föl. Méhesnél ez az általános sokkal tágasabb, mintsem hogy valamiféle objektív, netán – Roland Barthes-i kifejezéssel – unáris tartalomként értelmezhessük. Inkább tágasságról, a perspektívák felnyílásáról, a meghatározottság alóli fel- és kiszabadulásról van szó. Minden, ami itt történik, e világban, valamiképpen az univerzumban megy végbe. Egyúttal nemcsak e világban, hanem valahol, valami meghatározhatatlan helyen; meghatározatlanság alatt nem utópiát értve, hanem kitörést és felemelkedést. Az immanens világban a túlnani, transzcendens horizont nyílik fel. Méhes Károly képei valahová vezetnek: ide is, odaátra is.
