2022. december 9-én 20.00 órakor a Gimnázium Dísztermében Molnár Antal történész tart előadást Tényleg világtörténeti kuriózum a magyarországi török hódoltság? címmel. Az előadás visszanézhető és az összefoglalója is olvasható lejjebb.Az 1850-es évek végén egy magyar történész, Salamon Ferenc kutatásai során arra a felismerésre jutott, hogy a magyarországi török hódoltságban megvalósuló török–magyar közös uralom „egyedülálló képződmény”, „világtörténeti curiosum”. Felfedezése azóta Magyarországon az iskolai tananyag része lett, a nemzetközi történetírás viszont ezt a tételt nem fogadta el, mondván: az Oszmán Birodalom minden határvidéken hasonló autonómiákat alakított ki. Vajon kinek van igaza? Molnár Antal virtuális utazásra hív az Oszmán Birodalom egykori határvidékén, Montenegrótól Lengyelországig, hogy együtt fedezzük fel: tényleg világtörténeti kuriózum-e a magyarországi török hódoltság története?
Molnár Antal (Ph ’88), az ELTE történelem-latin szakán diplomázott, Szegeden és Párizsban doktorált. Az ELTE docense, az Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója és igazgatója. 2011-2016 között a Római Magyar Akadémia igazgatója volt. 2021-től a Történettudományok Pápai Bizottságának tagja.
Az előadás az MTA Alumni Program keretében valósul meg.
Minden érdeklődőt szeretettel hívunk és várunk!
———————————————————-
Az előadás itt nézhető meg.
Molnár Antal: Kuriózum-e a magyarországi török hódoltság?
A magyar történészek szerint egyedülálló, nemzetközileg azonban cáfolják, hogy világtörténeti kuriózum lenne a magyarországi török hódoltság. Molnár Antal az MTA Történettudományi Intézet igazgatója és a Történettudományok Pápai Bizottságának tagja utánajárt annak, hogy vajon kinek lehet igaza. Az elismert történész – aki a Pannonhalmi Bencés Gimnázium egykori diákja – kutatásának eredményeiről számolt be diákjainknak.
Miért is jó történelmet tanulni? Ezzel a felvetéssel indította előadását Molnár Antal. Mint mondta, ezen ismeretek által egyrészt árnyaltabban és problémacentrikusan láthatjuk a világot. Másrészt a saját, a családi és a nemzeti identitásunk is a múltban gyökerezik. Annak megismerése nélkül nem tudjuk magunkat elhelyezni egy közösségben, egy országban és a kontinensen. Továbbá az ismeretek szélesítik a látókörünket. Mint mondta, felmerülhet a kérdés, hogy miért is van szükség bizonyos tudásra, amikor az internet világában ma már egy kattintással elérhető minden. Erre egy frappáns válasszal szolgált, amit egy interjúban olvasott, ez pedig így szól: „Pont ez az egy kattintás nem hiányzik egy beszélgetés során.”
A rövid felvezető után az oszmán-magyar kondomíniumról, azaz a kettős uralomról és annak világtörténeti jelentőségéről beszélt. A magyarországi török hódoltság nálunk ugyanis nem úgy működött, mint a Balkánon, Kis-Ázsiában vagy akár Észak-Afrikában. A megszállt részeken ugyanis az oszmán adóztatás és közigazgatás mellett a magyar hatalmi szervek is ugyanúgy működtek, mint az el nem foglalt részeken. A földesurak, az egyház és az állam is adóztatott, még a legbelsőbb területeken is, és továbbra is élt a földesúri birtokigazgatás, a vármegye és a katolikus egyházigazgatás.
Ezt a jelenséget először a 19. század egyik legnagyobb magyar történésze, Salamon Ferenc írta le, aki mint világtörténeti kuriózum hivatkozott a magyarországi török hódoltságra. A témával később a 20. századi kiváló történész, Szakály Ferenc szintén foglalkozott. Neki már sokkal több forrás állt rendelkezésére, és amit elődje, Salamon Ferenc nagyjából bemutatott, ő tételesen bizonyította. Úgy gondolta, hogy az egész világnak tudnia kellene arról, hogy az oszmán birodalom alatt volt egy ország, amely megőrizte saját igazgatását, működését, törvényhozását és teljesen párhuzamosan létezett a megszálló hatalom mellett.
Később több nemzetközi tanulmány is cáfolta Salamon és Szakály felvetését. A kettős hatalmat természetesen elismerték, de azzal nem értettek egyet, hogy ilyen máshol ne lett volna. A kritikák szerint az oszmán birodalom mindenhol igazodott ahhoz a rendszerhez, amelyet a meghódított területeken talált, és a magyar példa nem különleges, csak egy a határvidék számos berendezkedési formái közül. Azt mondták, hogy tulajdonképpen csak az oszmánok gyakorlatiasságáról van szó, amely alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz azért, hogy konszolidálja azt a hatalmas területet, amit meghódított. Másrészt arra hivatkoztak, hogy ebben a korban a határvidékek egyöntetűen mobilisak, a határok átjárhatóak voltak.
Molnár Antal ezen előzmények után annak járt utána, hogy vajon kinek van igaza. Tényleg kuriózum-e, hogy az új és a régi elit együtt kormányoz – ráadásul a régi az oszmánok ellenében – vagy ez csak egy a sok hasonló jelenség közül? Először azt vizsgálta, hogy hogyan működtek ezek a belső autonómiák. Mint mondta, példaként a szerb ortodox egyházat szokták felhozni. Az ugyanis a maga teljességében végig megmaradt az az oszmán birodalom alatt, átvéve a szerb állam funkcióit. Szakály megállapításaival szemben ugyanis az egyik fő ellenérv az volt, hogy Magyarország esetében is az oszmánok csak megengedték, hogy autonóm módon működjenek ugyanúgy, mint a szerbeknek.
Molnár Antal szerint azonban a kettőt semmiképp nem lehet összemosni. Az oszmánok ugyanis a szerb egyházat konszolidációs eszközként használták fel. Egyrészt azért, hogy adóbevételhez jussanak, másrészt, hogy uralmukat komolyabb katonai kontingens nélkül biztosítani tudják. A szerb püspököket az oszmán hatalom nevezte ki, és adóbérlő funkcióval működtek. Hatalmas összeget fizettek a kinevezésért, amit ők a hívektől aztán adóként beszedtek. Ők feleltek azért, hogy a szerb népesség ne lázadjon fel az oszmánok ellen, és ha mégis ellenállás tört ki, akkor elsőként a püspököket fogták el, és végezték ki a törökök. A magyarországi hódoltságban viszont a magyar rendek a királyi Magyarországról – azaz a meg nem hódított területekről – szivárogtak be, és szedtek adót, bíráskodtak. Ráadásul a magyar befolyás, adóztatás a törökök ellen volt. A magyar végvárrendszert tartották el belőle. Míg tehát máshol a belső autonómia az oszmán berendezkedést szolgálta és a pénz is odament, addig nálunk gyakorlatilag egy ellenséges ország uralkodó rétegének katonai erővel kikényszerített, az ellenséges ország érdekeit szolgáló és azt anyagilag támogató közös uralmat jelentett.
A következőkben azt vizsgálta meg a történész, hogy az európai oszmán-keresztény határon találkozhatunk-e hasonló jelenséggel. Elsőként Montenegrót vette górcső alá, ami egy eléggé sajátos ország. Bár a török 1499-ben elfoglalta, az ottani történetírás szerint soha nem álltak az oszmán birodalom uralma alatt. A síkvidéken eleinte jól működött az oszmán igazgatás, a hegyvidéket azonban nem tudták uralmuk alá hajtani, egyre több lázongás tört ki, amit Velence kihasznált. Miközben mind a velenceiek, mind pedig az oszmánok igyekeztek saját ügyüknek megnyerni a montenegróiakat ők előbb Velence felé politizálnak – a törökök ellenében – majd az oroszok irányába. A 17. század végétől a montenegrói püspök függetlenedett a szerb egyháztól és a törököktől is, és elkezdődött egy nagyon erős önállósodás. A török uralom utolsó 150 éve már csak névleges. A történész szerint ez sok száz év alatt kivívott, egyre szélesedő autonómia és nem kettős uralom. Bár Velence folyamatosan próbált jelen lenni úgy, ahogy a magyar rendek a hódoltságban, de ez nem sikerült nekik, és az oroszok is egyfajta diplomáciai-politikai befolyással bírtak csak.
A következőkben a Dalmáciában tapasztaltakat ismertette Molnár Antal. Mint mondta, a 16. század végére a szigetek és a dalmát városok Velencéhez tartoztak, de az oszmánok a teljes hátországot elfoglalták. Először Molnár Antal azt gondolta, hogy itt kialakulhatott egy velencei-oszmán kettős uralom, ami a magyarra hasonlít, azonban kutatása ezt cáfolta. Ennek oka, hogy a dalmát városok olyanok, mintha Itáliában lennénk, teljesen európai mediterrán kultúra, míg a hegyek mögött már klasszikus balkáni településeket találunk. Arra jutott, hogy a hátország és a városok között együttélés volt, de ez sosem vált expanzív kultúrává, az egyháznak nem volt missziós tevékenysége a Balkán felé. Élesen elkülönül a városi és a rurális világ, némi mezőgazdasági kapcsolat ugyan létezett a területek között, de ez csak a határ melletti részekre korlátozódott. A magyar kondomínium azonban mélyen benyúlt az oszmán birodalom fennhatóságába.
Poljica egy rurális, mezőgazdasági mikrorégió, ahol csak kisnemesek éltek, és sajátos parasztköztársaságot hoztak létre. Először magyar, majd velencei fennhatóság alatt álltak. A belső igazgatása bár valamilyen szinten funkcionált, de teljes egészében szultáni birtokként működött. Kettős uralmi jellegzetességeket nem mutattak. Lengyelország esetében a belső harcok miatt, amikor Kamanyec várát elfoglalják a törökök, a helyi parasztság azt felszabadításnak élte meg. Az oszmán uralom mindössze 27 évig tartott, és a teljes lengyel terület néhány százalékát érintette csak. Az elmenekült kamanyeci nemesek bár próbáltak adóztatni és joghatóságot gyakorolni, de nem engedték nekik.
Végül Horvátországban nézte meg egykori diákunk, hogy ott felfedezhetőek-e a kettős uralmi rendszer jellegzetességei. Mint mondta, Magyarország és Horvátország több száz évig perszonálunióban volt, az állami keretek lényegében ugyanazok. A török hódítás Magyarországon gyorsan zajlott, nem előzte meg sok évszázados pusztítás, csak a legdélibb területeken. A magyar etnikummal egyszerű volt elfogadtatni, hogy továbbra is fizessék az adót annak az államnak, amelynek előtte már 500 évig részei voltak, és fogadják el a törvényeit. A Dráva- Száva közén azonban ez máshogy alakult. A törökök az 1300-as évektől kezdve folyamatosan pusztították, és mire 1520-as években elfoglalják a népesség teljesen lecserélődik. Akik adóztathattak volna új jövevények voltak, azaz nem a saját régi britokaikat adóztatták volna. Ráadásul a horvát nemesség sokkal gyengébb volt, mint a magyar. A határvidékre vlachokat telepítettek mindkét oldalra, akik annak fejében őrizték a határt, hogy nem fizettek adót. A belső területek pedig olyan szegények voltak, hogy nem volt érdemes ott adót szedni.
Vizsgálataiból Molnár Antal azt a következtetést vonta le, hogy bár oszmán kezdeményezésű belső autonómiák létrejöttek, és a keresztény hatalom nagyon gyengén átlógott a határok mentén a török területekre, de ezek általában csak rövid ideig tartottak. Olyat azonban, hogy egy adott államhatalom 150 évig folyamatosan jelen legyen oszmán területen sehol nem tapasztalt. Így szerinte kijelenthető, hogy valóban kuriózum a magyarországi török hódoltság. Magyarországon erre azért volt lehetőség, mert az ország egy része megmaradt keresztény uralom alatt, és onnan a hatalmi befolyás tudott működni. Továbbá rendelkezett elég katonai erővel, és a Magyar Királyság az 500 éves középkori történelmével olyan állami, nemzeti kohéziót épített ki, amely lehetővé tette, hogy a magyar lakosság elismerje a magyar kormányszervek hatalmát, és a magyart törvények szerint élje tovább az életét.
