2018. szeptember 14-én 17.30-kor a Gimnáziumi Galériában nyílik meg Nagy Gáspár költő, író, szerkesztő, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium egykori diákja (1963–1967) életének, életművének fotókiállítása Hullmzó vizeken kereszt címmel. Megnyitja Gülch Csaba költő, író és  Dr. Lukács Ferenc az osztálytársak nevében. A kiállítás november 10-ig látogatható.Gülch Csaba beszéde

Kedves Egybegyűltek, Emlékezők!

Megvérezte azt az éjszakát a hír: 2007. január 3-án, ötvenhét éves korában, türelemmel és méltósággal viselt hosszú szenvedés után Nagy Gáspár költő visszaadta lelkét Teremtőjének. Meghalt az a születésekor hűségbe öltöztetett Ember, aki „példamutató személyes bátorsággal akkor vállalta 1956 eszmei örökségét, amikor a bűnösök megnevezése tilalmas beszédnek minősült”. A költő látnok, állította hajdan egy bölcs. Szavait Nagy Gáspár, a „költők költője” egyik megrendítő versével igazolta: „Bár még öntudatlanul / de szegény anyámat / oly nagyon megkínozva / jöttem a világra / a jóslatok szerint is / nagy kínok között / szörnyű haláltusával / megyek majd utána / így lesz kiegyenlítve / rendben az a számla / amiért ez a halandó / sűrűn pislog hátra.”

S a múltat oly gyakran faggató Nagy Gáspárt, akivel a nehéz évtizedekben nem bírt a hatalom, az öntörvényű politika, nem tudták megfélemlíteni a hangjára, lépteire, leveleire állított pribékek, azt a Nagy Gáspárt a gyilkos kór két hosszú évszaknyi idő alatt halálra ölelte. Halálra ölelte azt az embert, aki legendás költő volt, aki olyan különös nemzedékbe született, amelyről a már évek óta az angyalokkal parolázó Csengey Dénes úgy nyilatkozott: „első és utolsó történelemélményük ötvenhat volt, amikor mintegy álarcosbál végén egyszerre eltűntek az igazi arcvonásokat addig takaró maszkok, pillanatok alatt megváltozott az ismertnek vélt világ, a valóság átvérzett az ideológia szorítókötésén”. Ezzel a valósággal, a történelemmel jegyezte el magát később, 1968 augusztusában Nagy Gáspár is, amikor Szombathelyen látta a ködből előbújt, megállíthatatlanul Prága felé dübörgő szovjet harckocsi oszlopot. Soha nem feledte az áldott emlékű nagyszülei, szülei és – bencés diákként – a „szent hegyen”, Pannonhalmán lelkébe tarisznyált tiszta törvényeket, az igaz szó súlyát, a tekintetére terített, örökölt szemfedőket, a temetetlen holtak versekbe rejtett emlékét.

Nagy Gáspárt soha nem nyűgözte le a semmi hamisan tündöklő árnyéka, a teljesség tengelyén táncolva kortyolta rendületlenül „Európa zaccát”, a gyötrődéseket. Hiába jöttek a megrovások, majd a kétségbeesések, aztán a kétségbevonások, ő minden széllel szemben magyar és hűséges költő, hitben élő tiszta ember maradt. A tányérsapkás ősz nyomán soha nem született tollából janicsárnapló, soha nem tudták véresre vagdosni „a költészet mészárosai”, a cenzorok. Bírt, állt és ha kellett, hallgatott.

Tudta, hogy Isten a világ gyáváit úgy bünteti, hogy görnyedniük, hajlonganiuk kell az ítéletnapig, tudta, hogy a hajdan vállalt küldetés nem ér, nem érhet véget, mert hát „minden egérút viszonylagos, ha semmi hír a macskák végleges mennybemeneteléről”. Saját bőrén tapasztalta: amikor gyengül a hatalom, a hangja, az indulata megerősödik, bár ébersége jelképekkel mindig kijátszható. Bizonyítják ezt Nagy Gáspár sokaknak híres, másoknak hírhedt versei, így például az „Öröknyár: elmúltam 9 éves” és „A fiú naplójából”. Mindkettő idegre borzolta a korabeli politikai kedélyeket. Az irodalmi legendák szerint az utóbbi, a Tiszatájban megjelent költemény olvastán Kádár dührohamot kapott. Nem véletlen, hiszen leírva, lírai foglalatban először szembesült árulásával, először hallhatta maga is az akkor, 1986-ban harminc évgyűrűjével növekvő drága júdásfa susogását, és először fröccsent arcába az ígéretekkel megtelt szemek tócsafénye. Mert Nagy Gáspár kiírta magából a szégyent, a cinkos hallgatás szégyenét és a tanulságot: „míg a szem él, látni kell fele-Barátaim!…”

A költészet egyensúlyozás a fény felé, a Határ Győző által emlegetett hajszálhídon. Erről Nagy Gáspár a következőket mondta nekem: „A vers közlekedés a szakadék fölött. Mert mikor verset ír az ember, mondhatnám tovább József Attilával: mindig más volna jó, szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó. Amikor verset írt az ember nem írni volna jó, de mégis megírja, mert kényszer készteti, hogy azt a két partot össze kell kötni ezzel a fényes hajszállal. És ezen a hídon kell közlekedni annak a gondolatnak, amit a költő kitalál és közölni akar. Közeledni az emberek felé, akiknek gondolatait szánta, akikhez el akar jutni és akiknek el akarja mondani az örömhírt, amit ő kapott. Ezért minden vers születése hasonlatos a Betlehemben történtekhez.” Ehhez már én teszem hozzá, a vers születése valamiféle szakrális történés, miként a tihanyi csend ihlette Hullámzó vízeken kereszt című emelkedett versfüzéré is, amelynek üzenetét Kőnig Róbert grafikusművész tette láthatóvá.

Ebben a tizenkét versben benne foglaltatik a magyar történelem gyönyörűséges és fájdalmas keresztény vonulata, az Isten teremtette szépséges magyar táj, az imák fenséges és segítő ereje. Benne foglaltatik Pannónia szent hegye is, amely a kezdetektől a hit szentekből épített erős vára, a Mária oltalmába ajánlott karéjos ország és erős lelkű népe. Benne csobog a tiszta vízű Pándzsa patak és ott rejtezik a sorokban a bakonyi erdők sejtelmes susogása, az Isten jelenlétéről tanúskodó déli harangszó is. Az utolsó mondatban ott rejtezik, mégis világlik az egész kereszténység lényege: „kereszted béke-alkalom”. És emellett az emelkedett versfűzér mellett, a Nagy Gáspárról készült beszédes fotográfiák is simogatják a lelket. A tiszta arc mindegyiken arról az emberről mesél, az életéről, amelyben mögötte, ahogy két fotón a maga valóságában is látható, mögötte ott a felszabadító kereszt, a megváltást nekünk ajándékozó Krisztus. Megrendítő üzenet az a keretbe foglalt utolsó versmondat, amely egy élet összefoglalása: „Szerethet engem az Isten, mert teremtményének engem is elfogadott, sárból-anyagból, apám és anyám álmaiból.”

Kedves Megjelentek! Fényesedni kezd a megvérzett éjszaka és egyre sötétebb lesz a hajnal. Az angyalok szárnyát dér bénította, lehulltak ajkukról a szavak… Meghalt Nagy Gáspár, a született költő, aki Ember volt, olyan ember, akiről holnap sem derül ki más, mint amit tegnap tudtunk és ma tudunk róla. Isten áldja meg az emlékét!