Ismét diákok népesítik be az ezeréves falakat. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium több mint háromszáz tanulója szeptember első hétvégéjén költözött be. 2023. szeptember 3-án, vasárnap tartotta iskolánk a hagyományos tanévnyitó szentmisét. „Tudod, a futásnál kevés csodálatosabb dolog van. Képzeld csak: minden egyes lépéssel legyőzheted önmagadat. Több lehetsz újra meg újra annál, ami addig voltál.” – idézte fel senior atlétikaedzőnk, Lori bácsi szavait igazgatónk a Veni Sanctén. Juhász-Laczik Albin atya hozzátette: „Minden pályának a mottója ez. A mai napnak éppúgy, mint az egész életünknek. Hát ebben lehetünk útitársai Jézusnak. Bárhová viszi is a lépteinket.” Az új diákok immár hagyományosan a Szent Márton-bazilika nagykapuján keresztül vonultak be a templomba a tanévnyitó szentmisén. Majd a szentélyben foglalták el helyüket. A Veni Sanctén Máté evangéliumából az alábbi részletet olvasták fel.:
„Abban az időben Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: »Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!« Mire ő Péterhez fordult: »Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!«
Azután így szólt tanítványaihoz: »Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint.«” (Mt 16,21-27)
Az evangélium után Albin atya tartott igehirdetést. Homíliáját változtatás nélkül közöljük:
Kedves Fiúk, kedves Testvérek!
Most a beköltözéskor, ahogy álltam a folyosón, és volt alkalmam köszönteni az érkezőket, már készültem a szokásos vigasztaló mondatokkal, ha valaki szomorkodva kezdené az iskolaévet: „Hát igen, még párat alszunk és megint itt a szünet”, vagy „A tavalyi év is milyen gyorsan elmúlt.” De képzeljétek el, egyszer sem kellett vigasztalnom senkit sem. Magam is meglepődtem, hogy akivel csak találkoztam, mindenki mosolygott. Sőt a kosarasok négy nappal korábban már itt voltak, ők már négy nappal korábban mosolyogtak, hogy: „Laudetur, atya!”
Lehet, hogy mindez csak a véletlen műve, és én pontosan csak azokkal találkoztam, akik örülnek az iskolakezdésnek. Sőt az is lehet, hogy a mosoly mögött is azért ott van valami borúlátás, vagy aggodalom, hogy mit is tartogat ez a tanév. Lehet. De azért mégiscsak nagyon jó volt látni ezt a lelkesedést. Rádadásul olyanoktól, akik már jó pár évet töltöttek el itt, azaz tudják, hogy miről szól Pannonhalma. Ismernek, ismertek minket, és mégis örültök: jó így kezdeni egy újabb évet.
Talán éppen ezért volt ennyire bátor a katolikus egyházunk, hogy ezt a nehéz evangéliumi szakaszt jelölte ki mára, erre a vasárnapra. Nehéz dolgok hangzottak el az imént: Jézus arról beszélt, hogy szenvedni fog, és hogy meg is fogják ölni. A tanítványoknak mondja ezt, akik lelkesek. Akik már ismerik Jézust, szeretik őt, fölnéznek rá, sőt Messiást látnak benne. És most, ünneprontó módon, a Mester arról beszél, hogy nem marad minden ilyen idilli és békés, hanem bántani fogják őt. Szenvedés jön, és ő kiszolgáltatott helyzetbe kerül majd. Tudjuk, hogy mindig Péter a leglelkesebb. És most is, amikor ezt hallja: hiszi is, meg nem is, hiszen azért mégis csak a Mester mondja, ezért félrevonja Jézust, és négyszemközt akar ráhatni Jézusra, hogy „Na, azért ezt mégse!” Ne ez legyen a jövő! Ne legyen már szenvedés! A többit tudjátok, mert Jézus olyan durván válaszol Péternek, hogy az nagyon bennünk marad. Ahogy Péterben is egy életre ott visszhangoznak ezek a szavak: „Távozz tőlem, sátán!” Olyan durva ez a jézusi válasz, hogy biztosak lehetünk abban, hogy a mai evangéliumnak valahol itt van a lényege. Jézus ezt látta a legfenyegetőbbnek. Nem azt, hogy szenvednie kell, és nem is azt, hogy épp az írástudók ítéltetik majd halálra, azaz a vallásosak, a templombajárók öletik majd meg. (Eléggé abszurd, de ez történik…) Mégis, Jézus nem őket mondja sátánnak, nem azokat, akik a szenvedést okozzák, hanem azt, aki a szenvedést, a megpróbáltatást el akarná kerülni. Barátjának, Péternek a mondataiban veszi észre a kísértőt. Merthogy a szenvedés része a történetnek. Minden történetnek. Nem a lényege, de a része. Nem azért megy Jézus Jeruzsálembe, hogy szenvedjen, de amiért megy, annak elkerülhetetlen része a megpróbáltatás. A szenvedés benne van az evangéliumban. Nem ez az örömhír lényege, de e nélkül nincsen evangélium.
És most engedjetek meg egy kis szabad értelmezést, azért merek most ebbe belefogni, mert maga Jézus éppen ezt kéri, hogy mi is vegyük föl a keresztünket. A napi keresztünket. Ezzel kapcsolatban pedig az jutott eszembe, hogy milyen evangéliumi helyzetben lehetnénk is most mi, akik itt ezen a Veni Sanctén együtt vagyunk.
Képzeljük csak el a következőt: Jézus beköltözik a kollégiumba. Ide, Pannonhalmára. Talán a hetedikbe, talán a kilencedikbe. Mária és József segítenek a bőröndökkel. Az osztályfőnöknél is bejelentkeznek. És hát egyszer csak kiderül, hogy lesznek ám itt dolgozatok. Meg stúdium. Meg hogy nem szabad mobilt használni csak úgy, akárhol, mert elveszi a prefektus három napra. És akkor valaki azt mondaná a tizennégy éves Jézusnak, hogy „Ja, Jézus, ez rád nem vonatkozik! Veled az nem történhet meg, hogy francia igeragozásból kettest írsz.” (Ugye Jézus idejében még nem volt francia nyelv, így egyenlő eséllyel indulna a kilencedikesekkel.) Vagy mondaná-e bárki, hogy „Jézus, neked nem kell várköröket futnod”? Vagy hogy „Te fel vagy mentve a szelektív szemétgyűjtés szabályai alól”?
Ha mi ilyeneket mondanánk, Mária vagy inkább József valószínűleg idejében közbe szólna, mielőtt Jézus bármit is mondhatna.
De aztán vannak a nehezebb kérdések. Vajon Jézusnak lenne-e honvágya? Vagy Isten fiának ilyen nincsen? Ebben nem hasonló hozzánk? Szerintem biztosan. Szerintem neki az utolsó vacsora után, a Getszemáni kertben honvágya volt. Fájt neki, hogy valami elmúlt, és félt a jövőtől. Hát ez a honvágy. Egyedül érezte magát, harminchárom évesen. Mert ennyire megszerette a barátait, minket, embereket. Vágyva vágyott ránk akkor, és azóta is. Ebből is látjuk, hogy mennyire fontos része az evangéliumnak a honvágy! Nem a lényege, de nélküle nincsen evangélium.
És aztán a legdurvább kérdések: vajon megtörténhetne-e Jézussal itt, Pannonhalmán, hogy valakivel szívesen barátkozna, 
de az illető lerázza? Emlékezzünk csak a gazdag ifjús történetre.
Aztán megúszná-e Jézus itt az iskolában azt az élményt, hogy egy barátod elárul téged? Cserben hagy… Vagy hogy valakik kipécéznék Jézus, kiközösítik, mindenféle híreket terjesztenének róla? Mert bizony ez történt. Jeruzsálemben ugyan, és nem Pannonhalmán, de emberek között, hívő, vallásos emberek között. És a prefektus, vagy a Védelmi csoport nem volt ott, hogy közbe tudjon avatkozni.
Hát ez a mi evangéliumunk. Hogy jön majd szenvedés, és mi akarnánk tagadni, de mentesülni nem tudunk alóla. Talán nem is lenne jó. Hanem inkább készülnünk kell rá. Egyrészt azzal a derűvel, amivel megérkeztetek. A derű mindig látja a célt. Az igazi távlatot. Aztán készüljünk rá a közösségben. Aminek része az is, hogy a barátok meginganak, elárulnak, de aztán megbánják, és ha meg tudunk bocsátani, sziklaköveink lesznek ők.
És ami a legfontosabb, hogy ne add fel! Mert jön majd a franciadolgozat, meg a honvágy, és egyszer a hat év alatt biztosan el fogják venni a mobilodat. Sőt lesznek majd magányos, fájdalmas perceid is. Ezernyi ok, hogy feladd félúton. De Te akkor is: inkább menj tovább! Ne add fel.
A minap beszélgettem Lori bácsival. Az újak kedvéért: Lóri bácsi a senior atlétikaedzőnk, nekem testnevelést tanított annak idején. A futásról beszélgettünk, pontosabban én arról beszéltem neki, hogy milyen nehéz elkezdeni futni, és kitartani benne, nem föladni félúton, nem odafigyelni az ezernyi alibire, hogy miért is kéne most azonnal abbahagyni és inkább sétálni.
És erre Lóri bácsi azt mondta: „Tudod, a futásnál kevés csodálatosabb dolog van. Képzeld csak: minden egyes lépéssel legyőzheted önmagadat. Több lehetsz újra meg újra annál, ami addig voltál.”
Minden pályának a mottója ez. A mai napnak éppúgy, mint az egész életünknek. Hát ebben lehetünk útitársai Jézusnak. Bárhová viszi is a lépteinket. Amen.
A tanévnyitó szentmise a Főapátság YouTube csatornáján visszanézhető:
