2018. november 16-án, pénteken 17.30-kor nyílt meg a Gimnázium Galériájában Orosz István grafikusművész, a Nemzet Művésze Dürer az erdőben című kiállítása. Megnyitja Verba Andrea művészettörténész. A kiállítás 2018. december 16-ig látogatható.

Verba Andrea megnyitó beszéde

Képekről képekben

Orosz István: Dürer az erdőben című kiállítása, Pannonhalmi Bencés Gimnázium Galériája,

2018. november 16., 17.30, megnyitó

Kedves Diákok és Tanárok, fiatalok és idősebbek, kedves Vendégek!

Engedjék meg, engedjétek meg, hogy „itt és most” egy kicsit személyesebb hangvétellel szóljak, és egy röpke pillanatra a múló idő nyomába szegődjünk…

Emlékszel még a felhők vonulására, ahogy az égbolton fodrozódó „sárkánykocsi” felhőponyvája lassan szertefoszlott? Fel tudod idézni, ahogy hazafelé bandukolva a tócsák tükröződéseiben észrevetted a felsejlő, fordított világot, vagy a fák meghasadt kérge mentén kirajzolódó, furcsa arcvonásokat? Vajon mire gondoltál, amikor a kihalt vasútállomáson egykedvűen bámultad a hámló vakolat groteszk rétegrajzait? Talán ismerősek számodra ezek a pillanatok, de lehet, hogy a benyomás rögtön elillant, mit sem sejtve továbbléptél, és azt sem vetted észre, hogy közben odébb görgettél néhány útszéli kavicsot.

Mindez nem meglepő, a hétköznapi realitás fogságában a szabadon lebegő éber figyelem gyakran kikapcsol, csak elvétve vagyunk képesek követni a véletlen benyomások adta új impulzusokat.[1] 

Orosz István, grafikus, író, plakáttervező, animációs-film rendező, egyetemi tanár, a közismert, rendszerváltó plakát, a Tovarisi konyec alkotója.[2] A 2018-as esztendő invenciózus[3] bemutatkozásai közül külön figyelmet érdemel az elmúlt nyáron Szem-fény-vesztés címen Polgár Botond szobrászművésszel nyílt közös tárlata Tihanyban, vagy a Kínában megrendezésre kerülő Lélek-Jelen-Lét címmel megnyílt, a magyar képző- és iparművészetet reprezentáló[4] kiállítás.  A Bencés Gimnázium Galériájában most látható művei különös belső utazásra hívnak bennünket. 

A kiállított grafikai lapok meghökkentő módon átrajzolják a realitásról alkotott elképzelésünket, a bennünk élő, ismertnek vélt, biztonságos tér képét. E művekben az ábrázolt kép tere olyan látlelet, ahol minden egyszerre látszik, és mégis azt tapasztaljuk, nem látunk tisztán. Ez a konkrét, szeretetteli, aprólékos gonddal, minden finom részletre kiterjedő figyelemmel leképezett tér, úgy tűnik, szétfeszíti felfogóképességünk határait. Az ide-oda pásztázó tekintet szüntelen gellert[5] kap, a percepció[6] elindul, de a következő kanyarban – rövid úton – zsákutcába jut. Az észlelt forma részleteit nézve, az előtér és a háttér egymáshoz való viszonya, a képtárgyak téri helyzete zavarba ejtő, nehezen lokalizálható.

Orosz István talányos, a múló idő teréből kilépő képei az „itt és most”-ban valódi jelen-létre hívnak. A látás megtöretett stációiban a néző – minden ellenkezésének dacára – tevékeny képalkotóvá válik. Szemünk mozgását követve, a szüntelen oda-vissza olvasatban, az érzékelés – észlelés folyamatát kétségek kísérik, bizonyosságunkat veszítve csöndes keresztutat járunk. Fent vagy lent, kint vagy bent, a tükröződő, önmagukba visszaforduló, folyton átlényegülő tér-szegmentumok[7] minduntalan felülírják a bennünk élő, régmúltban bevésődött, egyértelmű észlelési koordinátákra számító, archaikus mintázatot. A kép elrejt és feltár, az állandó kettős olvasatban edződő tekintet végül megadóan a felfoghatatlan elfogadására, a paradox térélmény tudatos befogadására kényszerül.

Orosz István az európai művészettörténetbe ágyazódó művészi képrejtvényei Holbein, Leonardo, Dürer, Arcimboldo, Magritte, Escher talányos alkotásaival tartanak rokonságot. Képei a megidézett művészek és a letűnt korok emblematikus[8] épülettöredékei révén az újrafelfedezés örömével ajándékozzák meg a nézőt. A szimbolikus tér kitüntetett pontjai olyan találkozási pontok, ahol a jelen bámészkodó metszéspontján a múlt és a jövő egymásba játszik, a folytonosan ismétlődő, észrevétlen nézőpontváltásban újra meg újra tetten érhető egyfajta finoman oszcilláló[9] átváltozás. A stabilnak látszó, épített tér talán éppen ezért – elsősorban az állandóan változó, folyamatosan megnyíló tereptárgyak: a lépcső, kút, ablak, ajtó, kapu, boltív- vagy balusztrádsor mobil kontinuumaként[10] van jelen. Az ismerős és ismeretlen formák határán, örök jelen időben lebegő kompozíciókon a hiány jelképes értelmet kap. A síkot váltó falak észrevétlen elmozdulnak, a karcsú oszlopok és a tovafutó boltívek sora a végtelen térbe vezetik a tárgytól lassan eloldozódó, a gyermeki szem újra megtalált frissességével, szabadon kalandozó tekintetet.

Az ismétlődő, mégis folyton átváltozó motívumokat szemlélve már-már úgy érezzük, magunk is Odüsszeuszként bolyongunk a kollektív emlékezet nyomokban felbukkanó képtöredékei között, pedig utunkon a fortélyos görög, küklopszokat is megtévesztő Utisz / Senkise álruhájában maga a biztos kezű művész vezet. A leírhatatlan téri formációk, mint megannyi rejtelmes képlet magányos szigetként húzódnak meg tudatunk peremén. Az itt-ott feltűnő paradicsomi kertben és a sűrű erdő mélyén a közeledés-távolodás archaikus aranykort idéző ritmusában gyermekkori emlékek sejlenek fel. A Dürer az erdőben című kompozíción közelről a tájkép részleteiben gyönyörködünk, távolabbról az összeolvadó részletek nyomán kirajzolódó ismerős művészportré ad arcot a tájnak.

És vajon mit adhat nekünk a kiállított képek tükrében az itt kibontakozó Genius loci, a hely szelleme? Hol kezdődik az „itt”, és van-e határa a „most”-nak? Milyen spiritualitásból táplálkozik ez a különös perspektívájú képtér és az adott hely, a közös Ház univerzuma? Az apátság, a bazilika és a monostor épületegyüttese, az arborétum és a benne rejlő labirintus, a gimnázium és az összekötő folyosók – a terek, amelyeket olyan jól ismertek –, a torony és a kupola, a sportpálya, a mozgókép és a zene díszterme, a galéria és a hozzá kanyarodó lépcső… Vajon hogyan lehet átlépni, esetleg egy megálmodott lyukas órán átlógni a kép terébe? Amit most együtt látunk: az mindig elmozdulás, nézőpontváltás. Alászállás és felemelkedés, kapcsolódás és elengedés – szüntelen úton lét…

Amit még látni vélünk, az az enciklopédikus[11] szakavatottsággal megírt természetrajz és a hajdani, különleges perspektívatorzulások kiábrázolásával foglalatoskodó, 17. századi minorita szerzetes geometria tankönyvén[12] nevelkedett, annak minden fortélyával megáldott térlátás és játékos teremtőerő. Az anamorfikus geometria[13] és a melankólia[14] bűvöletében formálódó, hasadt világunkat újra meg újra lenyűgöző tér-idő rezervátum, kincses sziget, mentális Wunderkammer,[15] amiben békésen megfér egymás mellett az egykori különleges uralkodói ajándék, bolygónk egyik legveszélyeztetettebb állatfaja, a kihalófélben is fenséges rinocérosz, az emberi kétségeket ébresztő, testetlen diadalív, Piranesi[16] Budapesten, és a tócsában villanó penge fény…

Kérem, fogadjátok szeretettel a kiállítást!