Utoljára szólt a csengő végzős diákjainknak. Az érettségiző osztályoktól a 2024. május 5-i ballagáson iskolánk igazgatója, Albin atya búcsúzott. „Az élet bármely mozzanatában, ott van benne minden. Ahogy itt és most állsz, abban is. És ahogy aztán elindulsz, minden egyes lépésedben benne van és benne lesz maga az élet” – mondta. A végzősök nevében pedig Török János búcsúzott. A beszédeket teljes egészében közöljük. Elöl az iskola zászlója, mögötte a végzős diákok prefektusaikkal, osztályfőnökeikkel és osztálybencéseikkel. Így vonultak végig énekelve az iskola folyosóin, tanáraik és diáktársaik sorfala között az érettségiző osztályok vasárnap. Nevükben Török János (2024B) búcsúzott. A következőkben beszédét változtatás nélkül közöljük:

„Péter, Jakab és János elindult a hegyre. Együtt indultak el. Mintha mi mentünk volna: Péter félt, aggódott mert nem tudta, hogy milyen lesz a hegyen, ahol nem lesznek vele szülei, otthoni barátai. János tudta, hogy fárasztó út lesz, nem látta még az értelmét, ahogy azt sem tudta, hogy milyen gondolatokkal bandukolnak mellette a többiek. Csak azt látta, hogy Péter fél, Jakab bizonytalan. Jakabnak volt a legkevesebb kedve az egészhez. Neki szóltak, hogy menni kell. Már most bánta, hogy nem ellenkezett eléggé. Jakabot ugyanis a szülei küldték, hogy a jövő keresztény értelmisége válhasson belőle. A helyzet mindegyikőjüknek kétségkívül új volt.

A hegymenet olyan, hogy mindenki elveszíti addigi fogódzkodóit. A bevett szerepek, szokások útközben nem működnek. A hegy sem volt teljesen az, aminek elképzelték. Csöpögő csapok, kifeküdt matracok. A reggeli helyett itt valami más fogadta őket. Az otthoni kellemes ébresztést egy felcsapott villany, az anyát a prefektus váltotta fel. Azt hitték, hogy EZ A Hegy, ahová jöttek, erre cserélték le az otthon nyugalmát.

Jánosnak nehéz volt megszoknia, hogy verőfényes napsütésben az unalmas stúdiumasztalnál kell ülnie, ráadásul csöndben. Jakab a falubajárás szabályzatát utálta. Péter nem értette, hogy Jakab és János miért nem érzik magukat kiválasztottnak, hogy itt nevelődhetnek és tanulhatnak A HEGYEN, ez bizony nem mindenkinek adatott meg, ennek megfelelően kéne viselkedni.

Azt viszont egyikőjük sem értette, hogy miért kell mindenkinek beleszólnia az ő magánéletükbe. Abba, hogy mit hova tesznek, hogy mikor és hol telefonálnak, hogy hol ehetnek. Lázadtak. Lázadtak az apró szabályok erőteljes betartatása ellen. Együtt utálták a vaskalapos rendet, amelyhez Siska tanár úr foggal-körömmel ragaszkodott.

Azt gondolták, hogy ha tüntetőleg néha elszöknek a hegyről, egy másik hegyet keresnek, ahonnan csikket pöccintenek rá, akkor már igazán megfejtették a hegyet. Persze nem mentek messzire, csak a Millenniumig. De aztán mindig visszatértek, mert ez a hegy furcsa, mikor azt gondoljuk, hogy felértünk a tetejére, rájövünk, hogy még csak el se kezdtük megmászni.

Útközben egyre több minden derült ki számukra a másikból is. János megtudta Jakabról, hogy odavan a biciklizésért, és hogy részben ezért van folyton honvágya. Egyre többször indultak szombat délutánonként együtt biciklizni. Péter pont, hogy elfeledkezett mindenről, ami otthon volt, mert annyi különórára járt.

Aztán Jakab a bazilika csendjében, a napközi imaóra zsoltáraiban találta meg azt, amit János az esti mozifilmekben. Valami újat a világból. Már nem a hegyet látták, hanem a kilátást. Felértek? Ez lett volna teljes egészében az, ahová tartottak?

Mert újra, és újra változott bennük valami. Például máshogy kezdték látni Siska tanár urat. Már felismerték, ha kihívásokkal küzdött, és látták rajta, ha jókedve volt. Érezték, sőt tudták biztosan, hogy ha kellene, tűzbe tenné a kezét értük. Bármelyikükért.

Változott bennük valami. Eddig nem tudták, hogy ki honnan és miből jön. Nem tudták, hogy egyikőjüknek elváltak a szülei, vagy, hogy valamelyiküknek beteg a testvére. Ahogy azt sem, hogy a Másik elveszítette családjában azt, akiről Péter el sem tudta volna képzelni, hogy elveszíthető.

Változott bennük valami. Látták, hogy nem csak társaik, de tanáraik is hordoznak sebeket, ők is hasonlóan nehézségekkel küzdenek. Persze ezek a nehézségek már rég ott voltak a szemük előtt. Csak Péter, Jakab és János máshogy kezdte látni ezeket. Nem új minőségben, hanem a régi minőségében vált ragyogóvá számukra a másik.

A Pétereknek, Jakaboknak és Jánosoknak az elején szent meggyőződése volt, hogy csak azért mennek együtt, hogy egymás útját pokollá tegyék. De ekkorra megértették, hogy KELL a másik ahhoz, hogy ők maguk változzanak.

Nem jövevények voltak már a hegyen, hanem ott is akartak maradni. Jakab már nem mindig hagyta el a hegyet, volt, hogy rövid szünetre itt maradt. Már más volt hazamenni is, bár ismerjük el, ezt azért nem igazán akarták bevallani maguknak. Érezték, hogy ebben meg szeretnének maradni. Szóba önteni nehezen tudták, meg nem osztották egymással, de Péter látta Jánoson, látta Jakabon, látta a többieken és érezte magában, hogy olyan szívesen kimondaná: jó nekünk itt lenni.

Péter, Jakab és János elindul lefelé a hegyről.

Egymással is beszéltek róla, de még többet gondolkodtak magukban: Hogyan tovább? Nem otthont kell építeniük itt, a hegytetőn, és még csak az sem biztos, hogy el tudják mondani másoknak, mi történt velük a hegyen. De úgy mennek el, hogy amit átéltek, az színeváltozás volt. És ha valami, ez egy életre szól.”

János után iskolánk igazgatója, Albin atya fordult a végzősökhöz. Az alábbi beszéddel búcsúzott diákjainktól.

„Kedves Fiúk!

A ballagásoknak a védőszentje szerintem az első apátunk, 996-ból, Szent Asztrik. Legalábbis itt, Pannonhalmán. Hiszen minden végzős osztály, ahogy követi a ballagás búcsúzó útvonalát, elhalad Szent Asztrik szobra előtt. De még ha esne az eső, és bent vezetne az útvonal, a gimnázium és a főmonostor zegzugos folyosóin, ott is elhaladnátok első apátunk képe előtt. Ott is búcsút venne tőletek Szent Asztrik.

Lehet, hogy az a múlt évezredi bencés, aki a ballagás útvonalát megtervezte, történelem szakos volt, és így még utoljára, az érettségi előtt, fizikailag is át akarta ismételtetni Veletek az államalapítás témakörét. Hátha ez lesz majd az egyik esszé, és akkor írjátok bele: első királyunk Szent Asztrikot küldte Rómába, hogy kérjen a pápától egy jelképet; szerezzen jóváhagyást, hogy mi ténylegesen keresztény királyság lettünk, Európai nemzet. Ha azt írjátok majd, hogy Asztrik apát úr talán pontosan 1000-ben a Szent Koronát hozta el, valószínűleg jár érte a pont, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez így legenda, hiszen a koronánk későbbi korok emléke. Asztrik egy másik ereklyét hozott magával Rómából, amit a császár adott neki: a Krisztus urunk oldalát átszúró lándzsát. A legyőzhetetlenség jelképét.

Szent Asztrik szobra azonban mégis, a koronát tartja. Így nézi végig minden évben a ballagást. Ő már visszatért a nagy útról, a követjárásból, ahová Ti, kedves végzősök, még csak most indultok. Ő is innét indult, talán pont május első vasárnapján, és talán pont arról a helyről, ahol most Te állsz. Valahol ott lehetett a monostor kapuja. Tőletek is koronát vár az ország? Vagy azt, hogy hozzátok el a legyőzhetetlenné tévő lándzsát! De jó is lenne… Ám koronából csak egy van, ahogy Krisztus Urunk oldalát is csak egyetlen lándzsával szúrták át. Nem ezt várjuk Tőletek. Valami más miatt lehet Szent Asztrik a ballagók védőszentje, legalábbis itt, Pannonhalmán.

Ha majd pár száz év múlva Rólad szeretne szobrot állítani az utókor, talán majd akkor válik nyilvánvalóvá ez a párhuzam. Hiszen akkor majd az egész életedből egyetlen jelenetet lehet csak kiválasztani. Abba kell majd összesűríteni mindent, ami történt Veled. És bizony ki is választja majd az utókor helyetted a legnagyobb, a legemlékezetesebb pillanatot, és beleöntik bronzba. Hiába is tiltakozol, hogy nem is az volt a lényeg. Mert persze, hogy segítettél egy árvíznél, alapítottál egy iskolát, felfedezted az ellenszert, vagy megelőztél egy polgárháborút – de mi volt előtte? És mi volt utána? Hát nem inkább az a lényeg?

Kedves Fiúk, így van ezzel Szent Asztrik is, amikor látja ezt a szobrot. Az ő élete nem ebből a pillanatból állt. De a szentek nagyvonalúak. Nem akadnak fönn egy szobron. Pedig mennyi minden más is történt azon az úton, ami örökérvényű; időtlenebb, mint bármilyen bronz. Kezdve a döntésen, hogy először is eljön ide, Márton hegyére. Vajon milyen lehetett, amikor először m

eglátta ezt a hármas halmot, hogy itt lesz az élete, akkoriban tényleg mindentől távol, a semmi közepén? Érdekes, hogy kilencedikben még mennyire kortársai tudunk lenni Szent Asztriknak!

Vagy ott vannak a testvérekkel való szeretetteljes és éppen ezért biztosan konfliktusos, dinamikákkal teli hétköznapok: Vajon hány kétségbeesés és továbblépés kellett ahhoz, hogy valóban a sajátjaként tekintsen erre az itteni közösségére? Lehet, hogy neki is pont négy év, vagy hat, mint Nektek? Legalább ennyi idő kell egy közösségben ahhoz, hogy már ne akarjunk elfutni, vagy szétszakadni, vagy örökre haragudni, ha valami rosszul sikerül. Csak ezekről nehéz szobrot önteni. És aztán amikor apáttá választották: Minden koronánál nehezebb súly. Bizony, emberek lesznek Rád bízva, és csalódni fognak Benned, óhatatlanul. De Neked akkor is tovább kell vinned őket. Vezetni, kitartani és bátorítani akkor is, amikor nemhogyTebenned vannak kétségek, de látod, hogy mindenkiben.

Csak mindezek után jött az a kalandos út az idegenbe. Innen indult, talán pontosan ott, ahol Te állsz most. Ott lehetett a monostor kapuja. Nem tudta, nem tudhatta, hogy mi vár rá: mennyi eltévedés, mennyi csábítás. Útonállók, és elbotlás. De ő nem hagyta félbe, nem adta föl. Haza akart térni. Visszajött, és persze elhozta magával a győzhetetlenné tévő lándzsát, de nem ez a lényeg. Talán sejtette is, hogy az utókor nem tud majd mit kezdeni a lándzsával: nekik korona kell következetesen.

De a szentek nagyvonalúak. Ők nem akadnak fenn egyetlen részleten, mert ők tudják, hogy a lényeg

mindenütt ott van. Eltévedésben és kudarcban éppúgy, mint a lándzsában, koronában. Az élet bármely mozzanatában ott van benne minden. Ahogy itt és most állsz, abban is. És ahogy aztán elindulsz, minden egyes lépésedben benne van és benne lesz maga az élet. A szentek ezt tudják: hogy minden pillanatunk bronzba önthető, még a legelfecséreltebbnek tűnő lépésünk is, ha utána ott van egy másik. Ha végül az utunk hazavezet.

Fiúk, induljatok hát, és hozzatok bár koronát vagy legyőzhetetlenséget: a szenteknek nem ez a szobor számít, vagy az. Hanem Ti. Hogy Ti az ő nyomukban jártok. Bárhol, az eltévedésekkor is. És pontosan olyankor kell majd nagyon figyelni, hogy ők hogyan léptek tovább. Hogy végül a mi utunk is hazavezessen.

Induljatok hát, jó utat!”

Az ünnepség ezután a Szent Márton-bazilikában folytatódott, ahol a diákok hálát adtak az elmúlt évekért. Végül a hagyományoknak megfelelően orgonaszó kíséretében egy-egy fehér szegfűt az oltáron elhelyezve léptek ki a templom kapuján.