Basszusgitározik és bőgőzik a Bencés Big Bandben. A karácsonyi készületbe egy kis „csillagport” is csempész. A halat nem igazán szereti, de horgászni rendszeresen eljár. Ő Henrik atya, aki földrajzot és angolt tanít a fiúknak, és már a negyedik osztályát viszi.
Kezdő tanárként rögtön a mélyvízbe dobták. Palira is vették a végzősök. Mint frissdiplomás óraadó tanár és segédprefektus besegített egy tizenkettedikes végzős és egy kilencedikes, kezdő osztálynál. „A nagyok úgy vertek át, ahogy akartak. Ők már rutinosak, én még kezdő voltam” – meséli Ontko Henrik atya nevetve. A fiúk kihasználták, hogy még új, és nem ismeri mindegyikőjüket, így egy-ketten mindig hiányoztak az esti imáról. Vagy épp a stúdium alatt a társaság egy része – amelyik háttal ült neki – tanulás helyett a lóbőrt húzta. Alig fél éve tanított Pannonhalmán, amikor megkapta az első osztályát. A kilencedikesek osztályfőnöke elment, és ő vette át a helyét. Bár a fiúk egy ideig rendszeresen emlegették az elődjét, végül elfogadták, és társként tekintettek rá. „Az első osztályom korban is közel állt hozzám – talán ez volt benne nehéz. Ha most találkozom velük, kapcsolatunkat inkább barátságként élem meg” – mondja. „Ebben az időszakban fizettem meg a tanulópénzt. Követtem el hibákat, és sok tapasztalatot is szereztem. Próbáltam mindig ura lenni a helyzetnek, vagy legalábbis úgy tenni, mintha az lennék. Az elmúlt években rájöttem, hogy márpedig van olyan, hogy az osztályfőnök nem ura a helyzetnek, és ez nem szégyen, és nem kudarc. Azzal, ha ezt felvállalom, nem leszek kevesebb a fiúk előtt, nem csökken úgymond a tanárságom, a tekintélyem.”
Szereti a zenét, és csaknem megalakulása óta, mintegy másfél évtizede játszik a bencés gimnázium zenekarában, a Bencés Big Bandben. Autodidakta módon tanult meg basszusgitározni, majd tanár segítségével „nőtt bele a posztba” – meséli. Korábban tanítványai is hívták a saját zenekarjaikba. Így volt, hogy punk számokat játszott az aktuális bandában, vagy épp Oasis és U2 feldolgozásokkal léptek a nagyközönség elé. „ A kommunikáció egyik síkja volt ez akkor. A fiúknak akkor az kellett, hogy lássák, egy felnőtt is bele tud merülni az ő világukba, akire talán emiatt fognak egyszer felnézni.” Az alkotás élete más területein is jelen van. Ő szervezi a karácsonyi rorate-miséket és éneklést, valamint az ünnephez kapcsolódóan meséket ír. A karácsonyvárás, a készület hangulatát próbálják megidézni ezeken az alkalmakon, és ahogy Henrik atya mondja „egy kis csillagport” belevinni az adventbe.
Szabadidejében olvas és sétál, vagy a konyhában próbálja ki magát, valamint horgászni is szeret, amit gyerekkorából hozott magával. Pannonhalmán először a nagy pecás hírében álló Török Loránd tanár úr vitte el magával horgászni. Azóta pedig évente néhány alkalommal együtt hódolnak közös hobbijuknak. Egy 10 kilós ponty volt eddigi legnagyobb fogása, de nem erre hajt. A halat ugyanis nem igazán szereti, ritkán eszi meg. Ha kifogja, akkor a szerzetesközösség asztalára kerül vagy elajándékozza. A természetben, a víz közelében azonban magára talál. Ahogy mondja, egy kis pecázás teljesen átmossa, átalakítja.
A legnagyobb sikernek azt tartja, ha látja, hogy egy diákja önmagára talál, megérkezik. „Nem Pannonhalmához, hanem saját lényegéhez. Amikor már nem lázad, és nem azért nem lázad, mert megunta, hanem mert rátalál önmagára. Megtalálja az útját, békére lel, és ez lendületet ad neki, ez viszi előre.” – mondja Henrik atya. Örül annak, ha diákjai egyenesek, őszinték vele. Cserébe pedig tőle is erre számíthatnak. Felvállalja azt is, ha hibázik. Úgy gondolja, üzenetértéke van, ha a fiatalok látják, hogy a felnőttek hogyan kezelik a nehézségeket, hogyan élnek át egy konfliktust, vagy egy örömteli pillanatban hogyan élik meg emberségüket. „Azt soha nem lehet tudni melyik az a szó, mondat vagy szolgálat, ami hosszú távon, vagy akár életre szólóan nyomot hagy.” Ahogy azt a legutóbbi karácsonyi meséjében is írta az atya: „Semmilyen érintés nem múlik el nyomtalanul.”
Ez pedig óriási felelősség is. A kapcsolatoknak itt sokkal mélyebb tartalma, dimenziói vannak – magyarázza. „Az a lényeg, hogy a gyerekek találják meg a kapcsolódást a helyhez, az itt élők közösségéhez. Ha nem velem, hanem egy másik tanárral találja meg valaki a hangot, akkor ennek is örülök” – mondja. Szerinte ugyanis egy tanárnak nem tévedhetetlennek, megdönthetetlennek vagy akár megkérdőjelezhetetlennek kell lennie. „Nem Supermannek, egyszerűen csak jó embernek kell lenni.”
