Hivatása a tanítás, az arborétum és a prefektusi szobája a legkedvesebb helye, a túrázás és utazás a szenvedélye – legyen szó családi kikapcsolódásról, vagy a fiúkkal közös osztálykirándulásról. Németh Tamás magyar-történelem szakos tanárunk szerint itt Pannonhalmán olyan kapcsolatot tud kialakítani tanítványaival, amilyet más iskolában elképzelhetetlennek tart. Olyan kapcsolat ez, amit a mérhetetlen bizalom és az egymás iránti tisztelet és elfogadás tart össze.
Frissdiplomás tanárként került Tamás Pannonhalmára. Győrben járt a bencésekhez, és kezdetektől tudta, hogy tanítani szeretne. Pályakezdőként sok helyre beadta pályázatát, de vagy egyáltalán nem válaszoltak neki, vagy elutasították. Végül egy újságban meglátta a Pannonhalmi Bencés Gimnázium álláshirdetését, és beadta jelentkezését. A korábbi bántó tapasztalatok után már az nagyon szimpatikus volt neki, hogy rövid időn belül választ kapott a megkeresésére. Próbaórára hívták és egy elbeszélgetésre. „Emlékszem, hogy a találkozó után sétáltam ki a várból az autómhoz, ahol a feleségem várt – jobban mondva akkor még csak a menyasszonyom. Titusz atya, az akkori igazgató azonban utánam telefonált, hogy ne menjek sehova. Utánam jött, és azt mondta: fel vagyok véve. Nagyon megtisztelve éreztem magam” – meséli.
2011-ben egyből osztályfőnökként kezdte pályafutását. Hetedikeseket kapott. Mint mondja, először nagyon ijesztőek voltak a konfliktusok, a problémák, de végül teljesen összeszoktak. „Szuper csapat volt, nagyon büszke vagyok rájuk” – mondja első osztályáról, és látszik tényleg így is gondolja. „Idejöttek kicsi hetedikesként, a mellemig értek. Mikor végeztek, már én voltam a legkisebb az egész csapatban. Nem egyszerűen csak megnőttek, hanem felnőttebbek lettek. Nagyon jó volt átélni, hogyan fejlődött a gondolkodásuk, ízlésük. Fantasztikus érzés volt” – nosztalgiázik.
Mikor mostani osztályáról, a 12.B-ről kérdezem, ugyanolyan szeretet van a hangjában, meg némi keserűség is. A járvány miatt ugyanis osztálya számos fontos eseményből kimaradt. Felemás érzés – magyarázza. „Egyrészt nagyon szomorú, hogy ezeket a pillanatokat nem élhetik, élhették át, és ezt ők is érzik. Másrészt úgy döntöttek – és ezt a szabályozás is megengedte –, hogy nem otthonról tanulnak, hanem maradnak itt. Nagyon örültem ennek – és ismerve őket, nem is igazán lepődtem meg –, hogy így döntöttek. Úgy látom, tényleg átérzik és megélik azt, mit veszítettek, és hálásak azért, amiben részük volt.” Az elmúlt négy évben pedig rengeteg közös élményt szereztek. Tamás szeret utazni, kirándulni, és ebbe a fiúkat is bevonja. Minden évben – amíg a pandémia engedte – elvitte őket magashegyi túrázásra. Jártak közösen a Magas-Tátrában, az osztrák Alpokban, Szlovéniában és Olaszországban a Júlia-Alpokban. Most pedig Észak-Olaszországba, a Dolomitokhoz készülnek. Abban bízik, hogy augusztusban el tudnak oda menni a fiúkkal, ha már a Görögországba tervezett, végzős osztálykirándulásukat valószínűleg egy évet halasztaniuk kell.
Az utazás feleségével is nagy közös szenvedélyük – meséli. Rendszeresen mennek Ausztriába, Szlovákiába, Csehországba. Egyik legnagyobb álmuk azt volt, hogy elzarándokoljanak Santiago de Compostellába, Spanyolországba. Ötödik házassági évfordulójukon kocsiba pattantak, és valóra váltották. 8000 kilométert autóztak, miközben rengeteg mindent láttak, és egy felejthetetlen élménnyel tértek haza. Számos alkalommal járt ösztöndíjasként is külföldön. Disszertációja kapcsán jutott el kétszer is kutatni a berlini Kertész Imre-archívumba. De járt Máltán és Angliában is. Ideje egy részét pedig tankönyvírással tölti. A Katolikus Pedagógiai Intézetnél félállásban vesz részt a katolikus irodalomkönyv megírásában.
Mint mondja, Pannonhalmát is nagyon szereti. Egyik kedvenc helye az arborétum, merthogy „kert-fetisiszta” – mondja nevetve. „Nagyon szeretem a természeti környezetet és az ember által formált természetet is. Ha utazom, akkor is megnézem a leghíresebb, legszebb kerteket. Itt Pannonhalmán pedig nagyon élvezem azt a környezetet, azokat az illatokat, a sétányokat, azt a nyugalmat, amit az arborétum nyújt.” Másik kedvenc helye pedig a prefektusi szobája, ami – mint mondja – egy nagyon nyugodt munkahely, ahová jó elvonulni. A fiúk is nagyon szeretnek ott, mert mindent elmondhatnak, ami a szívüket nyomja.
Osztályfőnök, prefektus és tanár – és mindhármat szereti is. Nagyon hálás azért a felelősségért és bizalomért, amit osztályfőnökként a fiúktól, a szülőktől és a vezetőségtől kap. Fontos számára, hogy a szaktárgyait – a magyart és a történelmet – taníthassa. Anélkül nem is érezné igazán jól magát. Prefektusként pedig olyan kapcsolatot alakíthat ki diákjaival, amelyre szerinte egyetlen másik iskolában sem lenne lehetőség: közösen sportolnak, játszanak, zenét hallgatnak. „Az évek alatt ezek az apróságok összeállnak valami nagyon fontossá, és ezt rettentően élvezem” – magyarázza. Amikor arról kérdezem, hogyan tudná leírni ennek a kapcsolatnak a mélységét, egy évekkel ezelőtti emléket említ példaként. Az egyik diákja bekopogott hozzá, és félénken átadott neki egy levelet, majd megkérte, hogy – mint magyar tanár – nézze át és javítsa ki benne a nyelvtani hibákat. Kiderült, hogy a barátnőjének írt szerelmeslevelet bízta Tamásra. „A maximális bizalomra épül a kapcsolatunk, ha az nincs, akkor nem működik. A prefektus persze kicsit rendőr is” – mondja nevetve. „Bele kell állni a kényes szituációkba: be kell rakatni az ágyat, néha le kell szidni őket – magyarázza. „Ugyanakkor jobban ismernek engem, mint bármelyik kollégám, és én is jobban ismerem őket bármelyik másik tanárnál. Így sokkal nagyobb bizalommal tudunk egymás felé fordulni. Szerintem ez a legfontosabb, hogy bármit meg tudunk beszélni.”