Énekelve, tanáraik sorfala között, egy szál fehér szegfűvel a kezükben járták be végzőseink 2021. június 19-én, szombaton gimnáziumunkat.Talán a fiúk egy újabb elágazáshoz értek, amelyről igazgatónk, Albin atya is beszélt a ballagáson. Ahol két út van csak: „az egyik a szereteté, és van a másik. Az egyik bevisz a közösségbe, a másik eltávolít onnan.” A ballagáson szomorúsággal vegyes öröm visszhangzott a Bazilikába vezető macskaköveken. Az együtt töltött idő, a visszakapott normalitás és az „elvégzett munka” öröme. Ugyanakkor ott lebegett a társaktól, a közösségtől való elválás, és az évekig biztonságot és otthont jelentő Pannonhalma, Qpac, Péhá elhagyásának szomorúsága.
A végzősök nevében az idei angol OKTV-győztes Horváth Dávid búcsúzott. A humort sem nélkülöző beszédében arról szólt, hogy mit jelenthet, szimbolizálhat Pannonhalma különböző nézőpontokból. Lehet börtön, ahol a „növendékek családjuktól elszakítva, drákói szigorral sújtva tengetik napjaikat: a négy vagy akár hat év tortúra után pedig egytől-egyig pocakos plébánosok lesznek.” Ugyanakkor tiszta Roxfort – ahogy Dávid fogalmazott. Az ország egyik elitiskolája, ahol az évek alatt egy szoros közösség jön létre, és ami számtalan lehetőséget kínál, hogy tanulmányaik végén a diákok a társadalom értékes tagjaivá, önálló, teljes személyiséggé válhassanak. De Pannonhalma a Qpac is, amelyhez csupa jó élmény köti a fiúkat. Ahol az osztálytalálkozók olyanok, mintha hazamennének – mondta. És végül ez a Péhá, ahol az a legjobb, hogy közösségben vannak. „Békeidőben csomó kirándulás volt, kiruccantunk operába, már csak az osztálykirándulásokért is megéri. Csak ne vonattal menjünk, mert a koli kutya magasan van, és csak nem akar elkészülni az a felvonó…” – mondta, miközben a nevetés halk morajával telítődött a Bazilika.
„Amióta tudom, mi az a Pannonhalma, ide vágyom” – fejtette ki. Majd hozzátette, Pannonhalma mindenkinek mást jelent. „Pannonhalma minden osztálynak és évfolyamnak más és más, új arcot mutat. Nekünk a: Jó reggelt! Új nap, új lehetőségek hazája volt.” Ahol várkörökben mérik az időt, ahol ők voltak az első évfolyam, amelyik osztályprogramot rendezhetett a barokk ebédlőben – sorolta az elmúlt évek emblematikus pillanatait Dávid. Mint fogalmazott mindezek miatt egyszeri és megismételhetetlen az ő négy vagy hat évük. Ugyanakkor azért is, mert sok minden kimaradt. „Mi vagyunk az az évfolyam, akik egy mindeddig teljesen példátlan helyzetben, országosan egyedülálló módon ajándékba kaptuk a maradék normalitást a gimnáziumunktól. A normalitást, ami így visszatekintve azért nem is volt olyan rossz” – utalt a koronavírus-járványra, és arra, amikor az egész országban online tanultak a diákok, de ők visszatérhettek az iskolába.
Végül végzősünk arról szólt, hogy bár azt hitte tudja, mit is jelent Pannonhalma, diáktársai nem olyanok voltak, mint amire számított. „Ezek az arcok azok, amiket most már mindig magunkkal hordozunk, amik elválaszthatatlanul és megismételhetetlenül hozzánk tartoznak, amik végső soron azzá tettek bennünket, akik vagyunk. Most az út végén, ahogy visszatekintek, a bennem kavargó kérdő- és felkiáltójelek átalakulnak csendes hálává.” Végül hozzátette: „Most már nem tudom, mit jelent Pannonhalma; de valahol érzem, és azt nem lehet elmondani.”
Néhány évvel ezelőtti emléket idézett fel a ballagáson Juhász-Laczik Albin igazgató. Az atya arról beszélt, amikor a mostani végzőseink tizedikesek voltak, és egyikükért a közösségi jelenléte miatt aggódtak. Mint mondta, mindenkinek van ilyen időszaka. „Amikor a sajátom fontosabb, mint a tiéd, és ezért nincsen miénk, nincsen közös.” Albin atya felidézte, hogy a tanárinál megállította ezt a fiút, és azt mondta neki, amire hasonló helyzetben neki is felhívták a figyelmét. „Fiú! Két út van: az egyik a szereteté, és van a másik. Az egyik ide vezet, a közösségbe, az osztályba, a másik nem. Válassz, mert ez a választás egyedül a tiéd. És mi segítünk, ha ezt választod.” Az akkor tizedikes fiú pedig választott, és a ballagáskor ő is ott állt társaival együtt a Bazilika szentélyében. Ahogy azt Albin atya hangsúlyozta, a döntés élménye a következő válaszútnál is mindig vezeti az embert. „Mert mindig két út van. Az egyik bevisz a közösségbe, a másik eltávolít onnan. Az egyiken győzöl legméltóbb ellenfeleden, önmagadon; a másik úton pedig valójában feladod a küzdelmet. Az egyik szűk, a másik meg széles. És nincsen harmadik.”
A koronavírus-járványra is utalva az igazgató kifejtette, hogy nem mindig világos, melyik út, melyik. Ahogy nem volt biztos az sem, hogy ki szabad-e használni a pandémia alatt azt, hogy az iskolában maradhatnak a fiúk. Mint monda, szívesen keresett volna harmadik utat, de nem volt. „Amikor minden elveszett, hogy merre tovább, akkor együtt meg lehet találni” – hangsúlyozta és hozzátette, hogy éppen a közös döntéstől válik az út egyikké, vagy másikká. „Az út fölött van ilyenkor hatalmunk. Nem nekem, vagy neked, hanem nekünk. Közösen, együtt. Nem azért, mert a közösség tévedhetetlen, hanem mert ilyenkor ott az ígéret, hogy Ő is köztünk van.”
Albin atya hangsúlyozta, hogy az életben még számos elágazóhoz érkeznek majd a fiúk, ahol már ők és a társak nem lesznek ott. Azt azonban nem szabad elfelejteniük, hogy mindegyik a két út közötti választásról szól. Bizonyára lesz, amikor rosszul döntenek, de tudniuk kell, hogy ezen lehet változtatni. „Olyan nincs, hogy ne lenne újabb két út, ahol megint lehet majd döntened. És a választás mindig és kizárólag a tiéd. Egyedül ebben vagy szabad, és ebben mindig szabad leszel.” Majd utalt rá, hogy életünk végén bizonyosodik be, hogy tényleg jól választottunk. Hogy – ahogy fogalmazott – a számtalan egyik út, mind fel a szentélybe vezet. „Talán nem ebbe, hanem az egyetlen, örök szentélybe, ahol majd így, együtt, megérkezünk. Megérkezel. Jó utat!” – zárta szavait.
A ballagáson végzőseink együtt imádkoztak és adtak hálát tanáraikért, szüleikért, társaikért, az öregdiákokért és a szerzetesközösségért. Majd mind a hetvenkilencen az oltárra helyezték a kezükben lévő, egy szál fehér szegfűt. Így sétáltak ki – utoljára mint bencés diákok – a Szent Márton-bazilikából.
További képek itt láthatók.
