A „Bácsi” és Júlia – férj és feleség a Qpacon
Negyvennégy éve vannak a pályán, ebből az elmúlt harmincegyet a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban töltötték. Büszkék arra, hogy soha egyetlen diák kezét sem engedték el, nem mondtak le egyikükről sem. Emberi tartás, őszinte odafigyelés a másikra, bizalom és életre szóló kapcsolatok. Ők ezt kapták Pannonhalmától, és ezért nem akartak soha elmenni másik iskolába. Török Loránd testnevelő tanárunkat és angol-francia szakos nyelvtanár feleségét, Júliát saját bevallásuk szerint egyszerűen „beszippantotta” a gimnázium.
Több mint negyven éve annak, hogy Pannonhalma először magával ragadta – meséli Júlia. Ma is élénken él benne az emlék, amikor barátaikkal 1979-ben, a romániai Marosvásárhelyről ellátogattak ide. „A 82-esen autózva, mikor a távolban felsejlett a Főapátság körvonala, egy nagyon különleges érzés kerített hatalmába. Akkor még meg sem fordult a fejünkben, hogy egyszer itt fogunk tanítani, pláne hogy 31 évet. Csak egy kirándulás volt, de már akkor megragadott a hely szelleme és gyönyörűsége” – nosztalgiázik. Tíz évvel később költöztek át Magyarországra két fiukkal. Először Győrben majd egy év után már Pannonhalmán tanítottak, és ide is költöztek.
Az évtizedek alatt a diákokkal, a tanárokkal és a szerzetesekkel is szoros kapcsolatot alakítottak ki. Ami nem csoda, hisz lakásuk karnyújtásnyira fekszik a főapátságtól, a gimnáziumtól. Jó időben még a csengőt és az iskola zsibongását is hallják a nyitott ablakon keresztül. Nem csak az órákon találkoznak, hanem séta közben a várkörön is. A kapcsolatuk jóval túlmutat a tanár-diák viszonyon, annál sokkal mélyebb. „Sokszor már a fiúk rezdüléséből, vagy csak a fejtartásukból érzem, ha valami bántja őket vagy épp történik velük valami jó. Fontos a bizalom, hogy meg is osztják velem ezeket” – meséli Júlia. Majd átadja a szót Lorándnak – először a beszélgetés alatt –, miközben nevetve jegyzi meg, hogy egyébként nem csak ő, hanem férje is beszédes.
„Már az első pillanatban láttam, hogy az itteni gyerekek nagyon vevők a mozgásra” – veszi át a szót a testnevelő tanár, edző, akit diákjai a szeretetteljes „Bácsi” néven szólítanak. Egész nap az osztályukkal vannak, így onnan „kitörni” egy-két órára óriási élmény nekik. „Itt megtanulják, mit jelent tisztelettel bánni egymással, megbecsülni a másik értékeit, még akkor is, ha ez éppen nem fejezhető ki szekundumban, vagy méterben, hogy ő a legjobb. Nálunk magához viszonyítva mindenki a legjobb” – mondja. „Mindig az volt a célom, hogy a gyerek érezze, mennyire fontos az ő személye nekem, és az, amit csinál.” Ezért Lorándnál az edzések és tesiórák soha nem fejeződnek be egy egyszerű „sziasztokkal”, mindig megkérdezi diákjait, hogy érezték magukat, milyen volt a foglalkozás. Ráadásul a legtöbb fiú testnevelésből jegyet sem kap. Csak azok – de ők is mindössze az utolsó két évben –, akiknek a továbbtanuláshoz kell. A többieket szóban értékeli. „Nagyon nagy öröm, hogy eljutottunk odáig az önértékelésükben, hogy bár a szóbeli jegyeket sehova nem jegyezzük fel, ha rosszabb értékelést kapnak a fiúk, délután már jönnek, hogy javítsanak.” Júlia szerint férje legnagyobb érdeme, hogy megszeretteti a diákokkal a testmozgást. „ Loránd testnevelés óráin az a lényeg, hogy mindenkinek van valamilye adottsága, és azt kell fejleszteni. Ha nem is lesznek sportolók, de mozognak, és fontosnak tartják, hogy beépítsék mindennapjaikba” – meséli Júlia.
Eredményeket és sikereket pedig mindketten bőven tudnak felmutatni. Júlia angol-francia szakos nyelvtanárként büszke arra, hogy a diákok jó része úgy megy el az iskolából érettségi után, hogy az első nyelvből (angol vagy német) C1-es, vagyis felsőfokú, a másodikból, amit itt kezdenek el tanulni B2-es, azaz középfokú nyelvvizsgájuk van. Loránd pedig számos sporteredményt mutathat fel. Egykori romániai bajnok atlétaként itt is meghonosította a sportág szeretetét. Magasugrásban évekig volt országos bajnok a gimis csapat, majd váltottak távolugrásra, most pedig a hosszútávfutásban hozzák sorra az érmeket. Munkája elismeréseként tavaly megkapta a Mol Mester-M díjat. Nem sokkal előtte pedig a Magyar Diáksport Szövetség a legeredményesebb Győr-Moson-Sopron megyei testnevelői díjat adományozta neki.
A szakmai sikereken túl megtanult még jobban odafigyelni az emberekre – mondja Júlia. „Már lételememmé vált, hogy nem tudok úgy nézni egy diákra, hogy ne lássak mögé, hogy vajon mi zajlik a lelkében.” Bár a kamaszokkal nem mindig könnyű – vallja be. Életük egyik legnehezebb időszakát élik, és sokszor „rajtuk verik el a port.” Ennek ellenére összes kollégájával mindvégig kitart a gyerekek mellett. „Nem engedjük el a kezüket, bízunk bennük. Volt, hogy egyik tanítványom szülei megköszönték, hogy nem mondtam le a gyerekükről.”
Az atyák között pedig teljes elfogadásra találtak. Soha nem érezték, hogy úgy bánnának velük, mint akik „kívülről” jöttek. Loránd hat évig prefektus is volt, Henrik atya osztályával dolgozott együtt. Mint mondja, akkor bizonyosodott be számára, hogy a szerzetesek is emberek. „Hajlamosak vagyunk másként nézni a papokra, mintha az emberi mivoltuk nem is jelenne meg. Henrik atyával azonban olyan fantasztikus volt az együttműködés, hogy majdhogynem ő lett a harmadik fiunk” – meséli mosolyogva. Kapcsolatukat a „férfias beszélgetésekkel” alapozták meg. Bármilyen nézeteltérésnél, konfliktusnál ugyanis egyből leültek egymással. „Soha nem hagytunk lefekvés előtt olyan problémát, ami esetleg másnapra felduzzad, és rosszul ébredünk miatta” – avat be a „titokba”.
Azt mondják szakmailag és emberileg is nagyon sokat jelentett nekik az elmúlt 31 év. Ezért soha nem is gondoltak arra, hogy elhagyják Pannonhalmát. A szünetekben ugyan elutaznak, mert szeretnek kirándulni, biciklizni, de ahogy ők fogalmaznak: „mindig jó volt egy kicsit elmenni, körülnézni a világban, de utána mindig jó volt hazajönni.” Úgy tartják, hogy nem elég lelkesen és profin dolgozni, muszáj elköteleződni is Pannonhalma mellett, ami óhatatlanul megtörténik.
